2004.09.28. 22:51 | Lucilla |

Néha úgy megdöbbent, hogy Ákos egy gyerek, és már nem kisbaba...

Ma éjjel valahogy az ágyunkba keveredett. Hogy apa hozta át, vagy jött magától, nem tudom. Egyszer csak érzem, hogy áthengeredik a hátamon, reflexből odanyúltam, hogy elkapjam, mert a hátam másik oldalán az ágy melletti űr tátongott. Erre szépen lemászott. Mondom neki: Ákos, visszabújsz az ágyadba? És már készültem is, hogy visszakísérem. Mem, hangzott a határozott válasz, uglálunk és már csattogott is kifele a nappaliba... Ugyanis apa nem pakolta el az ugrálóasztalt, és ő meglátta, és innentől nem számított, hogy fél perce még aludt, és éjjel van, meg sötét, ő ugrálni akar. Mondtam neki: Ákos, éjjel van, sötét van, nem lehet ugrálni ilyenkor, aludni kell. Brühühűűű, keserves sírás, nem hiszti, hanem krokodilkönnyek és mély bánat, miközben vittem vissza, körülbelül húsz másodpercig, amikor már meglátta az ágyát, már megértette, hogy jobb neki ott, és szépen lefeküdt. Betakartam, és már aludt is. Reggelig.