Csütörtökön levágtam Ákos haját. Az eredményről sokat elmond, hogy amikor pénteken kiskomám beszaladt a csoportterembe, kedvenc barátja, egy bizonyos Attila nevezetű kiskópé, nagy szemekkel rámeredt Ákosra és az mondta: ÚÚÚÚristeeen!
(Megjegyzés: szerintem azért ennyire nem lett gázos.)
Ákos ma játszani hívott: felszólított, hogy vásároljak nála egy járművet. Azt mondta, hogy választhatok a tréler és a nagy piros autó között. Húúú, mondom, melyiket is válasszam...hát, mondom, legyen a tréler. Neee...ne azt, a piros autót! De Ákos, mondom neki, azt mondtad, választhatok...nekem a tréler kell. Nem, anya, a piros autót kérd! Jó, akkor legyen a piros. Akkor a pirosat választottad?-kérdezte ártatlan képpel kiskomám.
Hát ma, ahogy várható volt, nem volt valami könnyű napunk. Bár Ákosom reggel könnyen ébredt: kipattant a szeme és közölte, hogy ő most egy tigris, de nincs harapós foga, csak olyan foga van neki, ami a kekszes túrókrémet megeszi...és már csattogott is ki a konyhába reggelizni. Aztán az öltözés-rohanás-öltözés is jól ment. Én persze szokás szerint elkéstem, de amúgy jól ment a nap, bár unatkozni ma sem sikerült. Persze, hogy fél 5-kor vált égető sürgőssé egy anyag módosítása, nem volt mit tennem, mint kb. 10 perc alatt megírni és leadni, aztán futólépésben vágtáztam a bölcsöde felé. Fél 6 előtt ott voltam, persze akkor Ákos már egyedül, felöltöztetve várt az egyik kedvenc dadusával. Ekkor már láttam rajta, hogy nincs túl jó hangulatban, de azért megpróbáltam rávenni, hogy jöjjön velem a Mr. Spockos talira, gondoltam, pár percre azért beugrunk, továbbá reméltem, hogy nem ő lesz az egyedüli gyerek. Persze közölte, hogy ő haza akar menni és játszani, de felcsillantottam neki, hogy megnézhetjük az új villamosmegállót, így hajlandó volt velem eljönni a végállomásig. Ott persze elkezdett óbégatni, keserves krokodílkönnyekkel, hogy akkor ő nem is tudja, hol van a végállomás (kb. 10 méterre tőlünk...), és egyébként is brühühűűűű. Legugoltam mellé, próbáltam megvigasztalni azzal, hogy ne aggódjon, én tudom hol van, és vissza fogunk találni...Nagysokára megnyugodott. Közben kérdezgettem, hogy aludt-e az oviban, azt mondta igen, kérdeztem, hogy ki mellett aludt, erre elmesélte, hogy a kanapén aludt, és nem aludt mellette senki, és ő az Attila mellett szeretett volna aludni, de nem volt már ott hely....Ezzel együtt azt gondolom, nem aludt, mert a találkozón teljesen szokatlan módon csendben ült az ölemben, előbb nézelődött, aztán szépen elaludt, pedig nem is volt késő, ilyen nem fordult elő kb. egy éves kora óta...Így viszont én jól kibeszélgethettem magam, aztán felébresztettem és hazajöttünk.
Itthon persze kezdődött előről a műsor, nem akart belemászni a fürdőszobába, és elkezdett óbégatni, ültünk a kád szélén, ő hatalmas könnyes szemekkel közölte velem, hogy rossz vagyok, és brühühűűű, így továbbra is belémkapaszkodva sírt, üvöltött, majd amikor már a belső indulat elfogyott, folytatta erőlködve, mert olyan könnyen azért nem adja meg magát, aztán egyszercsak elhallgatott. Kérdeztem tőle, hogy akkor most jobban érzi-e magát, közölte, hogy igen. És elkezdett villamosost játszani: brrrrrr-cccsrrrr-sssssssss-kéremvigyázzanakazajtókzáródnak-ssssssss. Mondtam neki, hogy akkor fürödjünk, erre ő: jó, de előbb megy egy kört a villamossal. Ennyiben maradtunk. Ezután helyre állt a világbéke.
Mostanság az esti mesét a búvár zsebkönyvek sorozat Pókok és skorpikók c. örökbecsűjéből kell szolgáltatnom. Kiskomám áhítattal hallgatta ma este is a kaszáspókok részletes leírását. Én közben csendben szidalmazom az én édes férjemuramat, aki Ákosomat erre rászoktatta, én ugyanis pókokkal fogok álmodni. És az nekem cseppet sem lesz kellemes.
