Hát, vannak napok, amiknek az elviseléséhez kötélidegek kellenek. Nos, most épp kettő ilyen van a hátam mögött.
Miután az elmúlt héten a telihold, vagy ki tudja mi miatt nem tudtam aludni, tegnap Ákos úgy döntött, hogy az éjszakának vége 7 (!) órakor. És hát, mivel buli volt délután, semmi esélyem nem volt arra, hogy segítsek magamon. Ennek ellenére túléltem, és bizakodva néztem a mai nap elé, hátha...
Hát nem. Mondjuk a délelőtt egész szépen zajlott, Ákos csak fél kilenckor vetett véget az éjszakának, és apával leléceltek játszóterezni, ezalatt én egész jól felébredtem. De hát hazafele a bicikliülésben beájul a kölkök, és miközben megpróbáltam lefektetni, frankón felébredt. És egész délután nem volt hajlandó elaludni. Gondoltuk, talán nem is akkora baj, hiszen legfeljebb lefektetjük korábban, és holnap reggel akkor jól ébred. Nos hát, a dolog azért nem volt ilyen egyszerű, hiszen Ákos azért jó három órákat durmol délutánonként általában, és ennek hiánya a kedélyén nagy nyomott hagyott. Vagy óbégatott, vagy valami nagyon durva rongálást vagy hajmeresztést végzett, például jól széjjeltörte az előszobatükröt (igaz, tegnap már megrepedt), meg felmászott a két méter magas és kifejezetten ingatag létrára, és nem volt hajlandó lejönni, vagy széjjelkente a kaját, és más nyalánkságok...És hát bőgött, hol hisztisen, hol keservesen, de vigasztalhatatlanul...
Most már alszik, szerencsére, de azért már nem vagyok optimista. Pedig úgy néz ki, van munkám. Így hát, az utolsó gyesen töltött hét elé nézek. De jó lenne jól tölteni...
