Ahogy számítottam rá, nem élünk könnyű időszakot. Sőt.
Szombaton én reggel izibe takarítottam, Zacco Ákost futtatott, aztán meghívólevélért szaladgált, aztán laptopot fényesített, aztán még vásárolt is. Aztán esküvő, onnan Árkád, ahol bőröndbeszerzés, nadrágvásárlás, után Zacco haza laptopot szerelni, mi vissza az esküvőre.
Minden nagyon szép, minden nagyon jó, egész addig, amíg Ákos rá nem talál a forró reflektorral, ami a földön várta áldozatát. Kéz megéget, Ákos üvölt teli torokból, vagy két órán keresztül, miközben őrült álmos, tekintettel a délután alvás könnyed kihagyására. Szóval Ákos üvölt, üvölt, anya szájába tömködi a kezét, ami ettől valószínűleg még jobban fáj, anya persze fújja, puszilja, ahogy tőle telik. Mire hazaérkezünk, már hólyagok növekszenek, kéz hideg víz alá, vagy egy óráig. Szegény kölök annyira fáradt, hogy ahogy enyhül a fájdalom, mély álomba zuhan, amely azonban csak addig tart, amíg a víz kellően hideg és bőséges...később már minden fáj és kellemetlen, mert elzsibbadtunk én is, Ákos is, minden mozdulattal a kezecske kicsúszik a víz alól, ezzel égető fájdalom hasít az alvó babába, üvöltés, ezerrel. Nincs mit tenni, ki kell szedni a szétázott tenyeret, és meg kell szokni a szobahőmérsékletet. Közben nagypapi rohamléptekkel teper az éjszakai ügyeletes patikába kenőcsért, amivel megpróbáljuk lekezelni a sebet. A fájdalom nem enyhül, de a fáradság győz, kisfószer a kanapén álomba zuhan. Közben megpróbálok Zacconak mindent összekészíteni, a laptop persze még mindig romokban, de reménysugárként meglesz a hiba...Közben vasalás a szombat esti rémséges tv műsor hálójában vergődve. Éjjel egykor kiderül, hogy a borotva nem jó, és különben is nincs semmi készpénz, a taxira meg kell, szóval Zacco el, bank és tesco irányába, persze az ajtót nem zárja be, így nem merek elaludni. Szerencsére Ákos kisebb megrázkódtatásként éli meg, hogy ficánkolás közepette leesik a kanapéról, így átköltöztettem a mi ágyunkba, amit rögtön félálomban teljesen magáévá is tett. Aztán fél 3 magasságában befut a ház ura, új beretvával. Álomba lehet zuhanni.
Másnap hajnalban persze Zacco el. Én egész nap kóválygok, de gondolván, milyen frankón ki fogom aludni magam este, nap közben nem állok ellen a kiváló programoknak, anyuékkal vásárlás (új szoknyák, pólók, valami kárpótlás kell az elszenvedett éjszakáért....), aztán ebéd a stexben, majd anyuék haza. Ákos szépen alszik délután, én pedig nem tétlenkedem, vasalok, takarítok, no meg átrendezem a szekrényemet, beillesztem a készletbe az új szerzeményeket. Ákos tüneményes kiskölökként ébred, a kézfájdalomnak nyoma sincs, játszunk, bújócskázunk, ami belefér.
Véget ér a nap, legalábbis Ákos számára. Mivel van idő, kb fél órán át próbálom Ákossal megértetni, miért is van szükség fürdésre alvás előtt, és tulajdonképp sikerrel járok, mert belemegy a vízbe sírás nélkül (hetek óta nem volt ilyen), sőt vagy fél órán át meregeti a vizet a flakonokba. Szépen lefekvés, alvás, szép éjszaka elé nézünk.
És jön a fordulat. Mire 11, már én is a lefekvés közelébe jutok, a hétre minden előkészítve, a lakás tűrhető állapotba, szóval lehetne aludni. Még előtte szokás szerint leellenőrzöm Ákost, hogy be van-e takarva, meg minden....hát lángol a kicsi test. Lázmérő be, 39,1C, kúp, dédelgetés, áthozom az ágyba, búcsút intek a nyugodt éjszakának, megpróbálom elaltatni, sikertelenül. Fészkelődik, keresi a helyét, nem találja. Röpke 20 perc múlva rájön, hogy ez így nem frankó, és elcsattog a saját ágyába, ahová besegítem, betakarom. Ám mivel eddigre én magam is a végkimerülés határán vagyok, fél óra múlva arra ébredek, hogy a gyerek sehol...és csak akkor esik le, hogy mi történt, amikor megtalálom az ágyában, az igazak álmát aludva...
Persze egész éjjel rémálmok gyötörnek szörnyű kórságokról, és a magam kivégzéséről a PM-ben, hiszen két fontos értekezlet lenne hétfőn. Az egyik a saját előterjesztésem tárcaközi egyeztetése kapcsán.Vérciki. De beszélek Zaccoval, aki szerencsésen túlélte a repülőutat, az immigration bunkókat, és nemsokára álomra hajthatja a fejét San Matteoban. 9 óra időeltolódás hidalódik át a telefonban.
Reggel kétségbeesve hívom a húgomat. Persze ki van kapcsolva. Ahová még vihetném, ott kisgyerek van, és beteg gyereket ilyen helyre inkább nem viszek. Főnök relatíve jól fogadja a hírt, bár érezni, hogy nem boldog. Közben elérem a húgomat, jön, mindjárt. Főnök ismét hív, hogy mégis, mikor jövök. Hallom a leeső követ a szívéről, amikor közlöm vele, hogy nemsokára. Azt nem mondtam, hogy 2 teljesen használhatatlan éjszaka van mögöttem.
Fél 11 mire beérek, de már mindenki tudja, hogy a gyerek beteg, még a betelefonáló állampolgárok is...Nagyfőnök visszaért a szabadságról, fel kell készíteni az értekezletre, és nekem is fel kell készülni. Ebédre nem is gondolok, 1-kor már megy élesben az egyeztetés, viszonylag sikeresen, túléltem. Már csak a nap hátralévő részén kell túllenni, és minden OK.
Közben anyós már vonatra pattanva repül székes fővárosunkba, én lezsíroztam a gyerekorvost, átveszem a gyereket. Sándor doki hozza a formáját, nem ejt kétségbe, csak egy könnyű vírusocska, hamar kiheveri, nem ír semmit, béres csepp nem kell immunerősítőnek. Én azért önszorgalomból veszek egyet, ha Ákos nem is, én majd roborálok vele. Vali megérkezik üdén, finomságokkal a táskájában. Bezuhanok az ágyba.
Kedd. Szerda. Zajlik az élet, még mindig nem sikerült kihevernem a hétvégét, szerintem már nem is fogom. De az élet tele van szép pillanatokkal. Például amikor a gyerek, aki eddig nem volt hajlandó még mutogatni sem a mondókák alatt, három dalocskát sajátít el egy fél nap alatt és elő is adja megfáradt anyjának. Aki csak néz....és majdnem sír a boldogságtól.
