Amikor Ákos néhány hónapos volt, elborzadva figyeltem a szülőtársak küzdelmét két-három éves gyerekeikkel. Erős volt bennem a gyanú, hogy azok a szülők valamit, valamikor nagyon elrontottak. És frissen keletkezett anyai bölcsességemmel el is határoztam, hogy na velem ilyen aztán soha, az én gyerekem ilyen nem lesz. Akkor még elképzelhetetlen volt, hogy az én nyugodt, kiegyensúlyozott, szigorúan csak igényjelzésből óbégató gyerekem egyszer hisztigombóccá válik...Mert bár ma is nyugodt és kiegyensúlyozott a gyerekem, és az igényeit mára már egészen szofisztikáltan tudja velem ismertetni, de hát egy ideje van neki akarata is. És nagyon kemény akaratpróbákra kényszerít. Hisztik eddig is voltak, nem túl gyakran, de azért időnként kicsapta ez-az a biztosítékot kiskomámban, de most úgy érzem, minőségi változás történt néhány hete. Eddig rengeteg taktikai cselem volt, amit sorra be is vetettem, és valami mindig működött, vagy ha mégsem, akkor tudtam, hogy mi a baj valójában. Most a kezelhetetlen hisztik napi sűrűséggel jönnek, és bár továbbra sem tartozik Ákos a hisztis gyerekek közé, azért megvisel a tehetetlenség.
Persze okosok mindig vannak, akik megmondják a tutit, hogy mit kell tenni egy ilyen gyerekkel: nyakon önteni vízzel, megruházni, és így tovább. Mások azzal jönnek, hogy az ő gyerekük sosem volt hisztis, sőt egyáltalán nem hisztizett. Mondjuk hisziapiszi, az én értelmezésemben a hiszti a személyiségfejlődés fontos része, az akarat artikulálásának egy korai módja, akinél ilyen nincs, azzal valami komoly fejlődési probléma van, ám gyanítom, hogy a szülői szelektív memória lépett itt működésbe. Ám tegyük fel, hogy tényleg van ilyen. Viszont ahogy figyelem a többi szülőt, akik velem együtt nem olyan szerencsések, hogy hisztimentes gyerekük legyen, sok esetben a hiszti szülő-gyerek hatalmi harcá válik. Márpedigakkorisazleszamiténakarokhaafenefenéteszikis. A pofon, a nyakonöntés és a többi "jótanács", mind az akarat megtörését célozza. Ha elég puhára ütjük a gyereket, egy idő után nyilván nem fog hisztizni.
És itt van a baj velem. Én nem kívánom megtörni a gyerek akaratát. Én hiszek abban, hogy az akaratát tisztelnem kell akkor is, ha nem egyezik az enyémmel. Ez nem jelenti azt, hogy az lesz, amit ő akar mindig. Néha igen, néha nem, helyzettől függően. Én nem szeretném azt, ha a gyerekem nem nyilvánítaná ki az enyémmel nem egyező akaratát. Én azt szeretném, ha előbb-utóbb (nyilván inkább utóbb) Ákos megtalálná a módját akaratának kultúráltabb artikulálására. És ha küzdeni tudna érte. Nyilván ez a küzdelmesebb út, és ki tudja, hogy működik-e egyáltalán. Nehéz ügy. Eddig mindig beigazolódtak a megérzéseim, a nevelési irányokat illetően. Remélem, ezúttal is így lesz.
