lucilla viszontagságai

Ákos mostanában nem szeret fürdeni. Ez odáig fajult, hogy mivel tegnap azt találtam mondani neki, hogy márpedig játszótér után muszáj fürödni, mert koszos lett, ma nem volt hajlandó játszótérre menni apával. Amikor hazaértem, itthon tologatta a buszát, és az első hozzám intézett mondata az volt, hogy nemakarokfürdeni... Elmagyaráztam neki, hogy akár megy játszótérre, akár nem, mindenképp kell fürödni, mert koszosan nem lehet ágybabújni. Ezzel együtt ma este is volt vita a fürdésről. Végül kiegyeztünk egy cicamosdásban, ami aztán apával történő alapos zuhanyzásban teljesedett ki, önként és dalolva. De minden este ez van mostanság. Hogy mi ez az ellenszenv, nem tudom. Imád fürdeni, úszni, pancsolni. Ha már benne van a vízben, akármeddig elmulat odabenn. Csak bemenni ne kéne...

Szóval, ott tartottam, hogy megérkeztünk, és élvezni kezdtük a tengert és a napot. Az első pár napban átadtuk magunkat a pihenésnek, hevertünk, ettünk, aludtunk, fürödtünk. Mivel a nap igen erősen sütött, a déli órákat sziesztával töltöttük. Mondanom sem kell, hogy Ákosomat alvásra rávenni nem lehetett, ezért a csomagtartó nagyjából felében zárt térben történő szórakoztatásra alkalmas tárgyakat vittünk magunkkal. Az egyik nagy kedvenc a Thomas vonatos kirakó, ezt napjában 20X is kirakja komám.

Úgy három-négy óra fele ismét kimerészkedtünk a partra. Ákosomnál persze ragaszkodtam a sapkához, de őt szerencsére ez a hóbortom nem zavarta. Hajóskapitányi kiképzésben vett részt, az evezést még persze gyakorolni kell, de az utasítgatás már kiválóan megy: apaaaaaa, fogd meg a kötelet, apaaaaaa, erre, neeeee, arrrrraaaaaaaaa, apaaaaaaaa!

Amikor ezt megunta kiskomám, jöhetett a pancsolás. Sajnos igazi gyerektársaság nem volt, illetve voltak gyerekek, csak valahogy Ákos nem találta velük a hangot, talán a nyelvi korlátok miatt, de nem sikerül barátra lelnie. Na nem mintha ez zavarta volta, újra és újra próbálkozott, ahányszor csak másfél méternél alacsonyabb emberke került a közelébe. Talán a sok idegen szó miatt, de kiskomám rákatott a haladzsa beszédre. Mostanság órákat kell azzal tölteni, hogy a halandzsa felvetéseire halandzsául kell válaszolni. Mivel a dolog rendszerint erősen kínaira emlékeztet, én inkább angolra váltottam, Ákosnak ugyi az is haladzsa, bár egy idő után lebuktam, mivel ismétlődnek a szavak (aaaaanyaaaa, ne azt mondd, hogy jesssssz!)

Első kirándulásunk célpontja természetesen Trogir volt. Ez a város nem véletlenül lett a világörökség része, fantasztikus, igazi mediterrán, szűkutcás kis gyöngyszem. No, persze erre a horvátok is rájöttek, minden sarkon volt valami túristacsalogató látványosság. A középkori életből minden részletre (és szagra) kiterjedő bemutatót is kaptunk, Trogir belvárosában az élet valószínűleg évszázadok óta változatlan.

A fagyit természetesen ezúttal is alapos és ismételt vizsgálatban elemeztük, Ákos szerint megütötte a mércét. Trogirban többször is vacsoráztunk, és bár az éttermek kínálata nem mozog túl széles skálán, azért mindig jókat ettünk.

A kikötőkben szebbnél szebb hajók sorakoztak, de anya fodrászolása sokkal izgalmasabb persze.

ÁÁÁÁ....

Pár nap múlva Zaccoban feltört a mehetnék, és egésznapos kirándulást tettünk. Mondjuk közel negyven fokos kánikulában ez nem a legszerencsésebb, viszont júliusban botorság ennél hűvösebb időre várni (szerencsére, hehe), így nekivágtunk. A délelőtti program Split volt. Splitben van az egyik legjobb állapotban megmaradt római kori palota, nevezetesen Diocletianus császáré. Valóban igen pazar épületről van szó, császárunk igen jól tudta, hova is kell egy frankó kis palotát felépíteni. Hozzátartozik az igazsághoz azért az is, hogy maga Split egy igen randa iparváros, az építészet szégyene, egy ilyen éghajlatú várost teleépíteni panelházakkal, még a csodaszép tengerpart környéke is úgy néz ki, mint mondjuk az újpesti lakótelep. A belváros persze itt is jellegzetesen dalmát, bár Trogirhoz képes erősen túristaközpont.

A helybéliek nem csináltak múzeumot a diocletianus palotából, hanem szépen beleköltöztek. (Anyu, ha figyelmesen megnézed az alábbi képet, megtalálsz rajta bennünket, és igen, bizony, jól látod: Zsuzsin szoknya van!)

Déltájban már annyira melegünk volt, hogy bevonultunk egy árnyasabb helyre, ahol is Ákosunk szórakoztatott bennünket különböző vicces mutatvánnyal.

Amikor már az árnyék is túl melegnek bizonyult, kénytelenek voltunk, hehe, némi időt légkondícionált üzletekben tölteni. Zsuzsival különösen élveztük ezt a programpontot.

Spliti látogatásunk befejezése igen kalandosra sikerült. Mentünk a parkolóba az autóhoz, amikor Zacco meglátta a kikötőt, amit muszáj volt még egyszer lefényképezni, mi addig beálltunk két árusbódé közé hűsölni egy kicsit. Zsuzsi megnézte az egyik bódé kínálatát, ami végzetes hibának bizonyult. Az árus ugyanis egy zakkant idős hölgyike volt, aki nem tudom mit, de valamit nagyon zokon vett, mert kiszaladt és hangos Marssss! felszólításokkal igyekezett bennünket távozásra bírni. Zacco még nem volt kész a fotókkal (mer ugye egyet kell jobbról, meg egyet balról, meg alulról, meg felülről, meg...) Így hát nem tágítottunk. Erre felkapott egy vizespalackot, és elkezdett bennünket lelocsolni. Tekintettel a rekkenő hőségre, mi éppen nagyon élveztük volna a hidegzuhanyt, de Ákos nem értette mi történt, ő csak a kétségbeesést észlelte a néniben, és keserves sírásban tört ki. Jobbnak láttuk, ha odébbállunk. Ákosnak közben elmagyaráztuk a történteket, kiegészítve, hogy a néni elég bután cselekedett, hiszen nyilván a saját ivóvizét locsolta a lábunkra. Ákosban ezzel együtt mély nyomot hagyott a dolog, még napokkal később is felemlegette a butanénit.

A délutáni programunk Omis volt. Zacco még gyerekként nyaralt erre, és nagy élmény volt számára a Cetina folyón történő csónakázás, így hát omisi tartózkodásunk fő célja ez volt. A folyóban hegyi patakokból lefolyó víz kerül a tengerbe, ezért a tenger Omisnál kevésbé sós, a partja pedig homokos. A folyó víze annyira tiszta, hogy a legmélyebb pontján is le lehet látni az aljára. Tomboló hőségben pedig ideális program a hajókázás, mivel a folyó erősen lehűti a levegőt. Béreltünk egy csónakot, és nekivágtunk.

Az út kb. 7 km, csónakkal kb. háromnegyed óra alatt lehet megtenni. A folyó mély árkot vágott a környező hegyekbe, ezért a hatalmas sziklák között vezetett vadregényes utunk.

A szakadékfalba a helyiek kis kegyhelyeket építettek.

Az út végére erősen összeszűkült a folyó, és igencsak kellett ügyelni, hogy nehogy zátonyra fussunk. A folyó hajózható szakaszának végén játszótér és vendéglő várja az elcsigázott tengerészt.

Mivel volt idő, Ákos is megkapta a kormánylapátot, és hajóskapitányi komolysággal vezette a hajót. Persze utunk során minden mellettünk elhaladó hajónak kurjongatott egyet köszönésképpen.

A nap lezárásaként pedig egy jó kis omisi vacsorát költöttünk el.

Aztán, mivel Ákos minden felnőttprogramot végigcsinált velünk (na jó, azért nem vittük túlzásba), járt neki jutalomként egy igazi gyerekprogram is.

Másnap kisebb kirándulást terveztünk, körbejártuk a szigetet, és a másik oldalon kerestünk egy strandot. Nekem a mi kis strandunk jobban bejött, a másik oldalon igazi nagyüzemi strandok voltak, vizibicikli bérléssel, fagyizóval, palacsintázóval, szóval, ami belefér. Ákos a kocsiban bealudt, így igencsak zokon vette, hogy apa lefröcskölte.

Ez a strand jóval zsúfoltabb is volt, ráadásul igen gyorsan mélyült. Ez persze kiskomámat nem zavarta különösebben.

Fürdés után kis pihenő.

És hát ugye, az úszóbajnok már karúszó nélkül, egyszál deszkával is prímán úszik a mélyvízben.

Utolsó kirándulásunkon a Krka nemzeti parkba látogattunk el. Ez a park egy fantasztikus vízeséscsoport köré épült, hatalmas területen helyezkedik el.

A víz kristálytiszta, az összes halat lehet látni. Lehet hogy a meleg tette, de ezek a halak nem úszkáltak, csak annyira mozogtak, hogy a víz ne sodorja el őket, így gyakorlatilag egy helyben álltak.

A park közepén egy kis skanzenszerű múzeum volt. Benne vizimalommal, ahol nyomon lehetett követni a teljes munkafolyamatot, a víztől a lisztik, különféle gabonákkal. Volt kovácsműhely, meg csacsi is...Ákost elsőre alig lehetett rávenni, hogy nézze meg a malmot, mivel az elég zajos volt, aztán meg háromszor kellett visszamenni vele.

A vízesések között/fölött keskeny ösvényen visz az út.

És hát igen, lehet fürödni is, na mi ezt nem tudtuk, pedig igen jól esett volna a tikkasztó hőségben megmártózni a vízben. Márcsak azért is, mert a víz fantasztikus alakzatokat mosott ki ebben az öblöcskében magának, már látványnak is nagyszerű volt.

Hazafele pedig még bekukkantottunk Primostenbe. Ezt a kis szigetecskét már odafele úton kinéztük magunknak, annyira kínálta magát a tengerben, hogy úgy döntöttünk, vacsora ürügyén megnézzük alaposan. Ezt sem bántuk meg. 

És hát, ahogy illik, Ákosom képeslapokat küldött például a nagymamiknak, no meg egy vitorláshajóst (ami az ő jele, ugyi) az óvodába. Személyesen "írta meg" a lapokat. A címzésben azért segítettünk.

Vasárnap reggel szomorú szívvel pakoltunk be az autóba és indultunk hazafele, annyira jó volt ez a hét, legszívesebben ottmaradtam volna még vagy egy hónapra. Mivel nem szombaton indultunk haza, az utunk jóval kellemesebbre sikerült. A forgalom is gyér volt, az időjárás is kedvezett, mivel a nap alig sütött ki a felhők alól. Így igen hamar landoltunk Szárszón. Terveink szerint itt töltöttük volna a nyaralás második hetét, de az időjárás keresztülhúzta a számításainkat, így már csütörtökön inkább a rokonlátogatás mellett döntöttünk. Utána Kaposvár, majd szombaton haza. Ákosom már napokkal korábban lelkendezett: megyünk a baross utcába, megyünk a baross utcábaaaa!