Mivel ma egészen komolyan nyári nap volt, Ákossal ellátogattunk a Transzplantált Családi Napra. Én vagy 4 éve senkivel sem találkoztam a csapatból, eltekintve néhány véletlen találkozástól. Kicsit aggódtam is, hogy van-e értelme így odatolni a képemet, megismer-e még valaki, de igen kellemesen csalódtam, olyanok is tudták, ki vagyok, akik azóta léptek be az egyesületek valamelyikébe, amióta én már nem járok el rendezvényekre. Ákos persze hatalmas sikert aratott, ahogy az már lenni szokott. Azért volt, akit nem bűvölt el: egy testvérpárt nézett ki magának, hogy majd jól összebarátkoznak, de a tesók igen össze voltak gyógyulva, külső gyereknek esélye nem volt beférkőzni a társaságukba. Ákosom persze nem adta fel, amikor a fiúk focizni mentek, ő is odaszaladt, de csak állt a kerítés mellett. Mondtam neki, hogy nyugodtan menjen csak be a pályára, biztos beveszik a fiúk. Be is állt az egyik kapuba, de az egyik kópé odébb rakta, mondván, hogy nem kívánják bevenni a csapatba. Ákosom előbb csalódottan nézett, majd keserves óbégatásba kezdett. Összefacsarodott a szívem....Ákos annyira nyitott gyerek, annyira könnyen köt barátságot (nagyjából kettő percet szokott a dolog igénybe venni), de ráerőszakolni magát senkire sem tudja. És végtelenül rosszul esik neki, ha visszautasítják közeledését, amit mindig olyan kedvesen ad elő. Mély sebet hagyott benne az incidens, még hazaérkezésünk után is emlegette a butafiúkat (akiknek persze sejtelmük sincs, hogy milyen értékes emberkét utasítottak el). Ezen kellemetlenséget leszámítva nagyon jó napot töltöttünk el, rengeteg program volt, volt tánc, vetélkedő és bűvész is.
Este pedig végre erőt vettem magamon és kitakarítottam a fagyasztószekrényt. Hát...nem csodálkoznék rajta, ha a villanyszámlánkon érezhető lenne a csökkenés a jövőben, kb. három centis jeget kalapáltam le minden falról...
