Beszélgetünk apával minap, magyarázok neki valamiről, hogy nem szabad feltételezni, hogy..., igazából nem is emlékszem pontosan mi is volt a téma, azonban kiskomám közbevágott:
- Nem szabad, például(sic!), kávét inni gyerekeknek.
Muszáj volt összevissza csókolnom a kis édest.
És tegnap végülis összehoztunk azt a bizonyos speculoos+mandulakrémes finomságot. Az íze még jobb, mint ahogy kinéz.
Ismét egy hosszú és nyomasztó hét közepén járunk. Én egyre rosszabbul viselem ezt, a beköszöntő tél még nyűgösebbé tesz. Még jó, hogy Ákosomat semmi sem tudja kihozni a sodrából, az örjöngő szél sem zavarja, ugyanúgy berreg és rohangál, mint valami őrült busz, miközben nekem a könnyem csorog.
A héten ismét Brüsszel volt terítéken, és mivel a keddi ülést szünnap követett, kiszaladtam Merksplasra, mivel kezdett kínossá válni, hogy ilyen sűrűn vagyok Belgiumban, Agneshoz, Leohoz és Hannahoz pedig nem tolom ki a képemet. Így nálunk töltöttem egy igen kellemes napot. A belga vidéki élet nagyon szép, főleg, hogy - bár a szél fújt és hideg volt - hétágra sütött a nap, ami így a fűtött házból kifele nézve, bele a sok zöldbe, igen kellemesen nyugtatja a megfáradt idegeket. Mondanom sem kell, hogy bármennyire is igyekeztem, ismét sokkal nehezebb bőrönddel (és még nehezebb fenékkel) jöttem haza, mint amivel kimentem, sőt. De végre megtudtam a házi készítésű frangepan receptjét, úgyhogy a hétvégén lesz miért átmenni a Zsuzsihoz, merugye a sütőnk még mindig csak 300 C-n tud sütni...(azt hiszem, ebben az évszázadban nem számíthatok olyan időszakra, amikor is annyi időt az otthonomban tudok tölteni, ami egy szerelőváráshoz kell).
Az hazacipelt ajándékok között persze Ákosnak is lapult meglepetés, amivel nagyon-nagyon boldog kiskomám:
