Ákosomék ma bábszínházban voltak apával, most a Túl a maszathegyen c. előadást nézték meg. (Persze Zsuzsival mi is el akartunk menni, de sajnos csak két jegy volt. Így hát mi kénytelenek voltunk az időt vásárlással elütni.) Ákos szokás szerint nagyon élvezte az előadást, hát még azt, hogy a kisföldalattin összefutottak magával a Paca cárral...
Ha Ákosomat mostanság jellemezni kéne, elsőként azt mondanám, hogy fegyelmezett. Apával mi csak ámulunk és bámulunk, hogy mennyire fegyelmezett lett Ákos. Minap például este, mielőtt lefeküdtünk, apa még benézett Ákosomhoz szokás szerint. Kiskomám nyitott szemmel feküdt a sötétben. Mi a baj? - kérdezte Zacco. Semmi, - felelte Ákos - csak várom, hogy elrendezkedjetek (sic!) és lefeküdjetek! Na igen, az már régóta szabály, hogy addig nem jöhet át az ágyunkba, amíg nem alszunk el mi is, ezzel próbáltuk meg valamelyest keretek közé szorítani az átjárkálást. Persze továbbra is velünk alszik az éjszaka közepétől. Pár hete még simán átjött volna, mire mi visszaküldük volna az ágyába. Most viszont nem. Vár. Türelmesen. Mi meg elképedünk.
Múlt vasárnap éppen nagy vonatozásban volt kiskomám, amikor megkérdeztem tőle, hogy van-e kedve eljönni velem a közlekedési múzeumba. Erre ő: jó, de akkor gyorsan összepakolok. És már csinálta is.
És még sorolhatnám a történeteket. Eddig egyszer sem ütöttük meg, nem kapott büntetést a szó általánosan használt értelmében, nem ráztuk meg, nem üvöltöttünk vele örjöngve. Persze nincsenek illúzióim, lesznek újabb nehéz időszakok.
Azt hiszem, igaza van Vekerdynek. Minden szavát tanítani kellene.
