Ismét régen sikerült bejegyzést rittyentenem, holott zajlik az élet, nem is akárhogyan.
Megvolt ugye a karácsony, a szenteste nálunk szerény felhajtással, örültünk, hogy ülhetünk és merenghetünk a nagy felújítás után. Ákos ajándékát kibontva némi csalódottságának adott hangot, mondván, hogy ő bizony pirosbuszt kért a Jézuskától, a csomagban pedig egy lego mentőautó volt, igazi nagyfiús legóból, de aztán, amikor összeszereltük és elkezdtünk vele játszani, nem győzött biztosítani arról, hogy dejóhogyezthoztanekemaJézuska. Apa is nagyon örült a Dilbert naptárnak. Én is örültem a görkorinak, noha - a dolog természetéből kifolyólag - nem volt meglepiként a karácsonyfa alatt. Másnap leruccantunk Kaposvárra, először Valiéknál, majd nálunk töltöttünk el egy napot, rengeteg ajándékkal és még rengetegebb kajával.
Aztán voltunk még korcsolyázni is, ahol is kiskomám megmutatta, milyen ügyes:
Kedden jöttünk vissza, rögtön a doktorbácsinál nyitottunk, aki mindent rendben talált kiskomámnál, ami nem volt meglepő, hiszen tényleg semmi baja. Azóta pedig annyit henyélünk, amennyit csak bírunk, bár ezt néha nem egyedül tesszük, ma például itt volt Peti barátunk, aki magával hozta testvérét és szüleit is.
Mostanában pedig a szerelem is nagy közöttünk. Ahogy eddig is, Ákosom minden éjjel átjön az ágyunkba, mindannyiunk nagy megelégedésére. Ma éjjel midőn egyik oldalamról a másikra fordultam, átbújt apa takarója alól az enyém alá és felkiáltott: de jó meleg van itt. Majd folytatta: anya, én szeretlek. Én is szeretlek, drágaságom! - válaszoltam vissza. De én nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretlek!- replikázott kiskomám. Én is nagyon-nagyon szeretetlek. - mondtam neki. De én annál is jobban szeretlek! - zárta le ellentmondást nem tűrő hangon a beszélgetést Ákosom, és már horpasztott is tovább. Hát így telnek napjaink mostanság.
