Lassan egy hete vagyunk hármasban a fiúkkal és még annál is sokkal jobban mennek a dolgok, mint amire számítottam. Mert tudtam, hogy egy hatésfélévessel már csupa öröm az élet, egy hathónapossal pedig alapból nagyon jó, de olyan simán mennek a dolgok, hogy néha magam is meglepődök. Az egyetlen fájó pont csupán, hogy reggel én viszem Ákost iskolába, ezért nem heverészhetünk Áronnal meghitt kettesben, mint egyébként, hanem muszáj kelni és menni, akár esik, akár fúj. Még jó, hogy ezen a héten egyik sem volt igazán...
Egyebekben mintha mi sem történt volna, Ákos és Áron is a megszokott kedélyes formájukat hozták, vidáman telnek az esték, és kizárólag azért vannak karikák a szemem alatt, mert lefeküdni továbbra sem vagyok képes időben. De ez legyen az én bajom. Persze esténként Áron már inkább ölbebaba, ez korábban sem volt másképp, tegnap például a linzerkarikák kisütése és lekvárosítása közben már a kendőben volt a mellkasomra hegesztve kiskomám és komolyan dolgoznom kellett azon, hogy ne mindjárt baracklekvárral kezdjük a hozzátáplálást.
A technika fejlődésének köszönhetően pedig ma apa mondott mesét Ákosnak, szkájpon keresztül, úgyhogy az apai vonal is érvényesülni tud.
Amúgy pedig rettentő elfoglaltak vagyunk, hol ringatóra járunk Áronommal, hol babás talikra, hol vásárolgatni, szóval nem sokat ülünk itthon. És a terveimnek még csak a töredékét sikerült megvalósítani.
Zacco pedig megérkezett északra viszontagságokkal tarkított útja után, birtokba vette a lakást és munkába is állt. Ma pedig már a svéd személyi számát is megkapta, úgyhogy történelmi pillanatok ezek, az uram több éves álma vállt ezzel valóra, hivatalosan is svéd munkavállaló lett.
