2009.08.31. 22:18 | Lucilla | komment

A nyár utolsó napját kicsit vidámabban szerettem volna eltölteni ... De nem így esett, erről kisebbik dedem gondoskodott, aki úgy döntött, hogy nem óhajtja ő sem abszolválni úgy a bébikorát, hogy ne kelljen vele a sürgősségin megjelennünk. Ákossal ugye már hét hónaposan eltöltöttünk egy hangulatos éjszakát a Bókay gyerekkórházban, miután kifejelt a babakocsiból. (Azóta rutinos anyaként kötök meg minden gyereket mindenhová, akár el tudom képzelni, hogy kiesik, akár nem.)

Áron egyre ügyesebb, és ahogy egyre ügyesebben mászik fel és le mindenfajta lakásbéli tereptárgyra/ról, úgy hozza magát folyton életveszélyes helyzetekbe, szóval nem nagyon van módom elmerengeni az elmúló nyár szépségein, de hát a dolgoknak is mennie kell és bizony néha akár két másodpercre is leveszem a szememet róla, mint például ma délután, amikor is az ő ebédjének álltam neki éppen. Erre fogta magát kiskomám, felmászott a székre, és egy akkorát tanyált vele, hogy ihaj, ráadásul arccal előre érkezett meg, a szék háttámlája pedig erre még jól rá is segített. Én látván, hogy esik, már rohantam is, de későn értem oda, természetesen, úgyhogy már csak annyit tudtam tenni, hogy azonnal felkaptam a bébit és magamhoz szorítottam, így testközelből figyelhettem, ahogy kiskomám a síráshoz akkora elánnal készül hozzá, hogy nem vesz levegőt, majd a levegőnemvételtől egyszerűen elájul és a vállamra hanyatlik széjjeltárt karokkal. Na ha eddig nem pánikoltam volna, akkor most egészen biztosan elkezdem, de mivel már eddig is eléggé kétségbe voltam esve, ezen a ponton konkrétan úgy éreztem, hogy én magam is vele ájulok, de erőt véve magamon inkább kutatni kezdtem az agyamban megoldás után ... Szerencsére Áronom előbb tért magához, minthogy bármi is eszembe jusson, de továbbra sem volt a helyzet megnyugtató, mert kiskomám éppen csak sírdogált, ráadásul láttam, hogy némi vér csordogál a szájából és az orrából ... Leültem vele, hogy végiggondoljam, mi legyen, felhívtam Zaccot, aki szerint mindenképpen kérdezzek meg valakit a teendőkről, majd a védőnőt, akit nem értem el, így aztán úgy döntöttem Zaccoval újból egyeztetve, hogy bevonulok Áronommal a lehető leggyorsabb módon a sürgősségire.

Miközben ültem, Áron továbbra sem volt önmaga, csak meredt maga elé, kókadozott, úgyhogy gondoltam, ennek fele sem tréfa, elkezdtem öltöztetni, meg magamat is összeszedtem, behajítottam némi játékot, kaját, folyadékot (mondták többen, hogy sokat kell várni), és irány a busz, ami - tekintettel a tájékozódási képtelenségemet - a leggyorsabb megoldásnak tűnt. Áron közben már sokkal jobban nézett ki, megjött a hangja, és kedélyesen tütüautózott a babakocsiban útközben. Kb. negyed óra alatt ott voltunk, viszonylag rövid keresés után megtaláltam a gyereksürgősségi bejáratát, és bejelentkezés után el is foglaltuk helyünket a váróban. A betegek ellátása érkezési sorrendben történik néhány speciális esetet leszámítva. A helyzet elég jónak látszott, mindösszesen egy kisfiú volt előttünk. Aztán beesett egy két napja sérvvel operált icipici koraszülött babácska az apukájával, akit a másik anyukával egyetértésben rögtön magunk elé is engedtünk. Viszonylag rövid várakozás után mi is sorra kerültünk, egy nővér invitált egy vizsgálóhelyiségbe, ahol egyrészt előadtuk a történteket, majd egy pupillavizsgálat következett. A nővér elmondta, hogy az információkat egyezteti a sebésszel és majd tájékoztat arról, hogy mit üzen. 

És itt kezdődött a nehéz rész, Áron eddigre már igencsak helyrejött, és ennek megfelelően nagyjából atomjaira szedte széjjel a várószobát, a folyóson randalírozott, bement az összes nyitott ajtajú helyiségbe ... Szerencsére a személyzet kedélyes mosolygással reagált mindenre.

A sebész közben megjött, és kiadta az utasítást: egy órán keresztül megfigyeljük Áront, közben lesz pár vizsgálat, és ha minden oké, akkor hazamehetünk, mert egyelőre láthatóan nincs semmi baja a gyereknek.

Azt el kell mesélnem még, hogy a svéd kórházi személyzet - a magyar gyakorlattal ellentétben - a legkevésbé sem tűnt túlhajszoltnak, nagyon kedélyesen és igen ráérően kezeltek minden ügyet, ami ugyan végtelen korrekt eljárás volt, de mondjuk szerintem némiképp jobban is pörgethették volna az eseményeket. Több, mint három órát töltöttünk a sürgősségin, kb. 7 páciens jelent meg ez idő alatt velünk együtt, és fél órával a távozásunk előtt még mindenki ott volt a koraszülött kisbabát leszámítva. Ez nem azt jelenti, hogy nem történt semmi ez idő alatt, mert mindig volt valami esemény, csak valahogy marha lassan ment minden, az ígért félórákból egy egészek lettek például. Viszont amikor történt valami, az nagyon korrekt volt. Mindenki bemutatkozott nekünk, nem csak nekem, hanem Áronnak is, mindenki nagyon türelmes volt Áron némiképp hisztis hangulatával kapcsolatban, mert ő ugye nem óhajtott vizsgálósdit, ő autózni óhajtott a váróteremben talált autóval ...

A megfigyelés alatt többször vizsgálták Áron pupilláját, megnézték a szaturációját, és mint utólag megtudtam, a viselkedését is figyelték, mert az ilyen esetekben abból is lehet következtetni sérülésre. 

Közben apa elhozta Ákost az iskolából, és mivel nálunk még hosszas várakozásra lehetett számítani, elmentek némi beszerzőkörútra, majd ők is bejöttek a klinikára. Így a sebészorvossal már szülői testületként konzultálhattunk. A sebész egyébként egy végtelenül szimpatikus fiatal orvosnő volt, aki nagyon részletesen elmagyarázta nekünk, hogy mit tapasztalt és végighallgatva a beszámolónkat a történtekről elmondta, hogy szerinte egészen biztosan nincs komoly sérülés. Azért alaposan átvizsgálta ő is Áront. Mivel mindent rendben talált, hazaengedett bennünket. Hozzátette, hogy ha nagyon-nagyon parás szülők lennénk, akkor benntarthatnánk a gyereket megfigyelésre éjszaka, de nem javasolja. Ezt az élményt mi sem akartuk megtapasztalni ...

Hát ennyi, jobb lenne hinni, hogy ezentúl minden ilyen eséstől meg tudom védeni ...

süti beállítások módosítása