Nem túl jól kezdődik ez az év, Ákos lerobbant. Ő az utóbbi években igen ritkán beteg, de ha igen, akkor megadja a módját. Nagyjából másfél éve volt utoljára ilyen beteg (azóta max. náthácskák és egy pár óra alatt lezajló hányós-fosós volt), akkor sem heverte ki két nap alatt, mint korábban. Ja, és igen abszolút nem a közösségben-vírus/baci-összeszedő típus, a másfél évvel ezelőtti mizéria, ahogy a mostani is a szünet kellős közepén bírt beköszönni.
Csütörtökön kezdődött, némi torokfájással és hőemelkedéssel. Elég rosszul jött ki, aznapra vártuk Dironékat, Ákos osztálytársát és családját, már vagy másfél hete más sem volt a téma, hogy mit fognak csinálni, ha végre eljön ez a csodás nap. Erre reggel már torokfájva ébredt fel kiskomám. Felhívtuk őket, hogy mi legyen, mert gondoltuk, hogy nyilván nem óhajtanak két gyerekkel beszerezni valami kórságot, de mivel náluk is volt némi torokfájás, úgy döntöttek, hogy jönnek, ennek mindenki nagyon örült. (A svédek amúgy is meglehetősen rugalmasan kezelik a betegség témát, általában, ezzel kapcsolatban nekem is, meg sok más külföldinek vannak fenntartásai ...)
Így hát megejtettük a vendégséget, ahhoz képest, hogy azért jöttek 4-kor, mert ők korán fekszenek, végül f9-kor mentek el. Ákos közben egyre rosszabbul lett, az este egyik felét alvással töltötte, így sajnos nem tudta élvezni, hogy itt vannak a barátai. Áron annál inkább lelkes volt, egymagában lefoglalta a két vendég fiút.
Aztán jött a kemény menet, Ákosnak egyre jobban fájt a torka, sírt, jajgatott, se enni, se inni nem akart, aludni nem tudott, a láza persze egyre magasabb lett, ezért úgy döntöttem, hogy másnap elugrunk a vårdcentralba, azaz a helyi esztékába. Nagyjából fél óra alatt elhajtott bennünket egy torokbanézés után a nővér, hogy ez vírusbetegség, vegyünk a patikába toroktablettát és ha nem múlik, akkor hétfőn jöjjünk vissza. Én mondjuk optimista voltam, azt hittem, hogy még aznap lesz némi láz, de szombatra jobban lesz Ákos. Hát nem így lett, pénteken csak kúszott még feljebb a láza, semmivel nem tudtuk tartósan 39 C alá húzni, továbbra is kínszenvedés volt az ivás, enni nem is evett szinte semmit, fájlalta a torkát és a nap nagy részét átaludta. A mélypont az volt, amikor szegényem a zuhany alatt hányt a köhögéstől és közben folyt az orrából a vér, majd a szívem hasadt meg, annyira sajnáltam ...
Éjjel ismét sok ébredés volt, fájt a torka, teázott párszor, így végül túlélhető volt. Ma is eléggé elesett volt kiskomám, ami felettébb aggasztó volt, ő tényleg nem szokott 3 napig lázas lenni. A mai napot is fekve töltötte, de végignézte a PatMat összest, az elmúlt két napban annyit tévézett, amennyit az elmúlt évben összesen, de ha ezzel kicsit is elviselhetőbb volt a torokfájás, én nem bántam.
Szerencsére délutánra minden gyógyszerezés nélkül is lejjebb ment a láza, aludni már hőemelkedéssel ment, és vacsorára benyomott egy nagy tányér húslevest, még az öccse által meghagyott pár falatot is lenyomta (mondjuk nem annyira az éhség motiválta, hanem nem akarta, hogy kidobjam, ez mostanában az egyik központi téma: nem veszhetnek kárba a dolgok).
Szóval kedélyes pár nap van mögöttünk, és hát ha Áron is elkapja, akkor lesz igazán vidám, vele nem hiszem, hogy megértetem, hogy torokfájás ellenére is enni/inni kell, mert kórház lesz a vége ... Itt egyelőre nem tartunk azért, ő virgonc és vidám, tökéletesen elemében van, annyira jó lenne, ha nem robbanna le ő is ... Főleg, mert holnapután kezdődik minden: dagis, iskola, munka és nekem a komvux.
Ja igen, a dagis hiányzik Áronomnak, már vagy egy hete napi téma, hogy melyik játékot fogja elvinni a dagisba és tegnap az apjával el is kellett menni megnézni, hogy zárva van, mert annyira akart volna menni.
