lucilla viszontagságai

Ma ismét meg kellett állapítanom, hogy egy majdnem négy évessel mennyire könnyű az élet. 

Ma elmentünk a "labdás oviba" (ez az ikea játszóháza, az utóbbi idők slágere), kocsival mentünk kettesben, útközben kedélyesen elcsevegtünk a forgalomról, és megígértem neki, hogy majd megyünk egyszer egy kört a hannoveri villamossal (aaaaanya, tudod, melyik villamossal menjünk, aaaaaaanyyyaaaaa, azzal a sárga hamoverivel menjünk), bár én megbántam az ikeát, mert irdatlanul sokan voltak (na ja, kijött a hideg, mindenki rádöbbent, hogy jáááj, mingyár karácsony), és végül is semmit nem akartam venni, de ha már ott voltam, beszereztem anyósomnak ezt-azt, meg magunknak is, de 3 dologért több, mint fél órát álltam sorban. Ákos addig a játszóházban volt, és nagyon szemrehányóan firtatta, hogy miért is kellett neki onnan kijönni, de szépen megértette, hogy egyrészt sietünk, mert este jön a Zsuzsi, másrészt meg hosszú sorban várakoznak a gyerkőcök a bejutásra. Szépen átcsattogtunk kézenfogva az árkádba, közben a sugárban játszóház volt, de ott is egy szavamra továbbjött, a hídon megtekintettük a hévonatot, aztán kedélyesen elcsevegve a hévonatok lelkiéletéről bementünk az intersparba bevásárolni, ahol szintén teljesen célirányosan tudtam bevásárolni, mert szépen ült a kocsiba (na amikor meglátta a játékautós bevásárlókocsit, akkor kicsit veszélybe került a jókedély, de ismét elővettem a jönaZsuzssietünk dumát, hatott), elfecsegtünk a joghurtokról ("mert azt én nagyon szeretem"), meg mindenféléről. Utána szépen vissza az ikeába, be a kocsiba, kezébe fogta az ásványvizes üveget, és nagyjából a második kanyarnál bevágta a szunyát. Fél éve egy ilyen túra nagyjából 10 hisztiközeli helyzetet hozott volna, kb. 3 kibontakozott hisztivel, és valószínűleg kb. egy óra után már én is kezdtem volna a türelmem végére érni.

Ja és már felesel is kiskomám. Tegnap például apa többedik kísérletre próbálta elküldeni kezet mosni, de közben tele volt a szája, erre Ákos visszaszól: teleszájjal nem beszélünk! Mit lehet ilyenkor mondani, amikor tulajdonképp neki van igaza...

Nos, igen, túléltem a hetet. És ha nem gyötört volna a nátha-torokfájás-köhögés kombó, akkor egész jó kis hetet zárhatnék a hátam mögött. A nagy katasztrófák elkerültek mind itthon, mind külföldön, egy szavam nem lehet. A jövő hét sem a henyélésé lesz, ahogy karácsonyig egy sem, de ha kiveredekem magam a vírusos kórságból, akkor bírni fogom, azt hiszem.

Ákosom pedig továbbra is tündér. Majd megzabáltam ma, gyakorlatilag 10 percenként tört rám a megölelem és a megcsókolom fíling. Mondjuk kedd óta csak egy reggeli ovibavitelre láttam, szóval annyira hiányzott kiskomám, hogy szinte fájt, nem is adom most egy darabig senkifiának, akárhogy is rimánkodik...

Mostanában szavakat gyárt. Az oviban ma délután pl. közölte, hogy simogassam meg. Mondom kit? Hát a cicát! - és már négykézlábra is ereszkedett. Nyomban cirógatni kezdtem, meg is vakargattam a macska fülecskéjét, közben meg kérdeztem: mi a neve a cicusnak? Korminc! - jött a válasz. Milyen jó kis macskanév, konstatáltam magamban. Aztán a buszon, ami kötelező program, hiába lakunk mindössze tíz percre az ovitól, a felszállás után rögves kedvenc helyére furakodott, mit sem törődve a tömeggel, és közölte, hogy ő most a ....féklámpát nyomja (....=valami saját találmányú szó volt, amit jól elfelejtettem, mire hazaértünk, de valahogy úgy hangzott, hogy dudlibli). A ....féklámpát, ejha!- közöltem. Erre ő teljesen komoly, mintegy méltatlankodó arccal (hogynemértedannnya!): neeeeem, neeeem úgy, a ....fékpedált! Hú, mondom, micsoda fékpádálok vannak ezen a buszon (itt jegyzem meg, legutóbb pl. kanyarpedálja is volt a busznak), ...pedál (itt megismételtem a szót) ejha! Neeeeeem, neeeeem ezt mondtam, hogy probudli (vagy valami ilyesmi, legközelett komolyan viszek magammal jegyzettömböt) fékpedál! Na itt feladtam, mert már a röhögőgörcs kapott el.

Lefekvésnél is édes volt. Mivel jól összemalackodta magát evésnél (az előkét már nem tűri meg magán), gyorsan megfürdettem, pizsamát kapott, fogat mostunk, és mondtam neki, hogy még játszhat az autós szőnyegén, mert korán van. Kapott egy doboz fa útjelző táblát szuvenírként, távolra szakadt anyjától, nagyon boldog volt, azt rakosgatta a - szerinte - helyes utcasarkokra. Egy óra múlva beparancsoltam az ágyba, amit meg is tette, persze magához vette a táblákat, egy buszt, egy villamost, és egy legobébijátékot is. Később hallom, hogy hív, legyek kedves neki megkeresni a vonatját is a nagy kazal lego közül. Voltam olyan kedves, így hát végre bebújt az ágyba, és persze ott is játszogatott még, aztán ismét bementem hozzá, hogy ha öt percen belül nem lesz csend, akkor a játékok velem alszanak, mert ilyen hangzavarban még egy villamos sem tud aludni. Na ez hatott, mire pár perc múlva visszanéztem a következő kép fogadott: Ákos szépen sorba állította a járműveket, a táblák és egyebek a bébijátékba beraktározva szintén sorba állítva az ágy közepén, ő pedig egy buszt  magához szorítva (mit neki a játékmackók hada, meg a Lala) a játékokból képzett sor és a fal között szépen betakarózva feküdt, már kókadozva rendesen. Na, nem bírtam ki, hogy ne csókolgassal meg, úgyhogy benn maradtam vele még egy kicsit, suttogva beszélgettünk a náthámról, mert ő egy ilyen jó gyerek, törődik az egészségemmel, fel is szólított, hogy szépen fújjam ki az orrom. Zsebkendőbe, tette hozzá.

Mesélem Ákosnak, hogy anya holnap elrepül, és hogy nem lesz már itt reggel, meg este sem, és így tovább, erre ő: maaaajd háárman repülünk, én is repülök, meg anya és apa, és repülünk Stockholmba! Szóval a repülők nálunk csakis oda mehetnek.

Szóval én holnap el, remélem, túlélem a megpróbáltatásokat, aztán Tapolca (hogy miért akarnak az emberek a Balatonhoz menni még fagyos télben is, hát nem értem...), talán a hétvégét már itthon tölthetem, pedig más vágyam sincs, mint itthon lóbálni a lábamat.