Hogy ne csak a legvidámabb eseteket meséljem, van itt néhány eset, amikor a fegyelmezettség győzött ugyan, de nagy lelkiviharokat kavart.
Minap már eléggé este volt, amikor közöltem, hogy ideje fürödni és hát ugye össze kellene pakolni a legokat. Erre persze vágott egy nagyon durcás képet (kénytelen voltam kimenni a szobából és úgy röhögni, nehogy megsértsem kiskomám méltóságát) és közölte, hogy én pakoljak össze. Én persze ellenálltam és közöltem vele, hogy bizony neki kell összepakolnia, főleg, ha még egy légyszívesre sem futja. És kivonultam a szobából. Erre kiskomám nagy dérrel-dúrral elkezdett pakolni, de közben dünnyögött magában, hogy ő mennyire fáradt és mindenki láthassa, hogy az ő kezéből kiesik minden. És így is lett, felmarkolt egy adag sínt, aztán útközben ki-ki potyogtatott belőle párat, mire a dobozhoz ért, már legfeljebb egy darab volt a kezében. Néha pedig lefeküdt a kanapéra, az égre (plafonra) szegezte tekintetét, demostrálandó a fáradságát. De megcsinálta végül, minden darab lego a dobozba került.
Ma reggel az ébredés nem ment könnyen, ahogy az hétfő reggel már csak lenni szokott. Ébresztgettem szépen, közben felöltöztem, ismét ébresztgettem, de sikertelenül, közölte, hogy ő bizony nem akar óvodába menni, mert aludni akar és nem is kicsit, hanem sokat. Aztán egyszer csak kijött a konyhába (felkelt!, pár hónapja ez nem így lett volna) és elkezdett óbégatni. Hogy ő nem is akar óvodába menni. Aztán persze elbeszélgettünk a dolgokról, hogy őneki nem is az óvódába menéssel van a gondja, csak aludni szeretne, mert szinte sötét van, csevegtünk egy kicsit a rövidülő nappalokról, sötét reggelekről, szóba került a télapó is, aki ilyenkortájt már készülődik, így persze mindjárt meglett a jobb kedve is, és vidáman indultunk végülis el az óvódába.
Szóval ha sírva vagy dünnyögve, de csinálja, amit kérünk tőle. Kis fegyelmezett komácskám. Kétéves korában nem hittem, hogy eljön ez az időszak egyszer.
