Tegnap sajnos megtapasztalhattuk, milyen is az egész napos eső, így némi kávézózáson, valamint zuhogóesős sétán kívül nem sok mulatságunk volt. Illetve Ákosom szemérmetlen mennyiségű cukorkát válogathatott a hemköpben, mivel ahogy régi svéd szokás szerint a gyerekek szombaton annyi édességet ehetnek, amennyi beléjük fér, megígértük Ákosnak, hogy amennyiben jól viselkedik, ő is válogathat magának cukrot. És hát jó volt, amilyen lenni szokott. Persze az a rész kimaradt, hogy annyit ehet, amennyi beléfér, mivel egyszerűen nem tudtam hagyni, hogy betegre egye magát e-betűkkel, így erős korlátok között falhatta gumicukrokat. Mivel egyébként gyakorlatilag sosem kap ilyesmit, eszméletlen boldogsággal ette kiskomám a zsákmányt.
Ma viszont sokkal szerencsésebbek voltunk, igazi svéd nyár volt, kicsi fehér vattacukrokkal tarkított kék éggel, huszonegy-két fokkal, enyhe szellővel, így úgy gondoltuk, hogy ma természetjárunk. El is látogattunk a Tyresta nemzeti parkba, ami Stockholmhoz igen közel esik, mindössze egy óra tömegközlekedéssel. Ákost már az odavezető út lenyűgözte: - Anyaaa, nézd milyen szép táj! Néééézd, ott a kékbusz! Nos igen, kinek a fák, virágok, kinek a négykerekűek.
A park gyönyörű, a svéd nyári táj minden szépségét megmutatta ma nekünk.
A parkban több turista út is volt, mi egy 6 kilómétereset választottunk, mivel ez érintette a park közepén megtalálható egyik tavat. Valójában ez is elég merész volt, de kiskomám zokszó nélkül végigcsináta a túrát, sőt, tulajdonképpen végigszaladta, hiszen ahogy mindig, amikor nincs más multaság, ő villamost (metrot, pendeltagot, stb...) játszott, így futott, ahogy csak bírt, szerintem többet is mint 6 km-t, hiszen néha visszafele is futott, mivel mi nem követtük őt elég gyorsan.
A parkban mindenféle állat is volt, lovak, pónilovak, kecskék és egészen apró borjak is.
A turista út nagyobb része benn volt az erdőben, ami mesebeli tájhoz hasonlít. Ákos persze zokon vette, hogy az út jó részén nem lehetett villamosként futni, mivel a fák ágai igen göröngyössé tették a pályát...
A tóhoz érve megpihentünk. A parkban meglehetősen kevesen voltak, igen nagy területen, így sokszor volt olyan érzésünk, hogy egyedül vagyunk, csak a fák suhogását lehetett hallani.
