lucilla viszontagságai

Folytatom a beszámolót a kórházi napok, illetve a hazaérkezés részleteivel.

Ott tartottam, hogy a két órás megfigyelési időt Áronnal kettesben, meghitt magányban töltöttük. Aztán jöttek érte, hogy elvigyék a csecsemőosztályra és megvizsgálja őt a gyerekorvos. Sajnos, most már a klinikán sincs ott minden szülésnél a gyerekorvos, csak ha valami gáz várható, ez pedig ránk szerencsére nem vonatkozott. Nemsokára én is felkelhettem, felölthettem a hálós bugyit és egyebeket. Ezúttal a saját lábamon mentem fel a gyerekágyas osztályra, egészen fitten és üdén. Útközben Zacco is csatlakozott hozzánk, mindenféle finomsággal felszerelkezve. Én leginkább szomjas voltam, a szülés alatti hányiger miatt igencsak fájt a gyomrom, így a diétás kényszer megszűnéséhez fűzött terveimet el kellett halasztanom...Később azért sikerült cukorkóma közeli állapotra juttatnom magam, hála a látogatók gondosságának.

Szerencsére a gyerekágyas osztályon volt szabad ágy, sőt, választhattam is, hogy hová kívánok befeküdni, így hamar becuccoltam, majd kiültem Zaccohoz a látogatótérbe. Eléggé feldobottan vártuk, hogy végre visszaszerezhessük a bébit, de többször elhajtottak, hol a vizit miatt, hol pedig a gyerekorvos miatt. Úgyhogy visszavonultam a szobába, Zacco pedig dolgozni ment. Itt már erősen rámtörtek a rohamszülés utóérzetei, nyaktól combig mindenem sajgott, leginkább ekkor a gyomrom, később pedig a méhem. Így hát lefeküdtem az ágyba és kedélyes csacsogásba kezdtem a szobatársakkal, szerencsére elég jó volt a leosztás.

Áronomat végül dél után sikerült kihoznom a csecsemőosztályról, és innentől - az utolsó éjszakát leszámítva - végig velem volt, pedig a szülés napján jelentkező erős fájdalmak miatt erősen gondolkodtam, hogy betolom, magamat pedig leszedáltatom. De végülis estére enyhült a gyomorfájás és a hátfájás, a többi pedig elviselhető volt, így velem maradt a baba.

A gyerekágyas napok igen gyorsan elrepültek, volt sok látogató, mindenki csodájára járt Áronomnak, amin egyáltalán nem kell csodálkozni, hiszen gyönyörű. A szülés másnapján már semmi fájdalmam nem volt, nagyon jól lettem, ezzel sikerült a császáros szobatársak (nemkomoly) utálatát kivívnom. Áron nem sárgult be, bár a színe miatt többször is nézték a bilirubin szintjét, de ez jó lett. Én a szokásos hülyeségeimmel rendszeresen zaklattam a gyerekorvost, részletezve a terhességem nehéz pillanatait és annak esetleges következményeit firtattam, majd a gyerek felfele szaladó szemgolyója miatt is megkerestem. Hálás vagyok végtelen türelméért. Az Ákossal eltöltött gyerekágyas napokhoz képes most sokkal intenzívebben törtek rám a hormonális rohamok, elég volt arra gondolnom, hogy milyen szép a gyerekem, máris potyogtak a könnyeim...Az utolsó éjszaka kiskomámat a szél bántotta, ezért nagyon sírt, addig alig volt hangja, én pedig könnyek között próbáltam vigasztalni a folyosón, de mivel erősen éjszaka volt, az egyik csecsemős kiszedte a kezemből és elhajtott aludni...Ekkorra én már eléggé széjjelzuhant voltam, beleegyeztem és visszamentem a szobába. Persze nagy alvás ebből sem lett, így már fél 6-kor bementem érte, annyira hiányzott. A hormonok miatt természetesen sírva kértem bocsánatot gyengeségemért a legénykétől. Azt hiszem, nem vette különösebben zokon a csecsemősök közötti éjszakát.

Az elbocsájtás napján közölték, hogy Áronom nyelve le van tapadva, ha akarom, felszabadítják. Bevallom, ismerem a letapadt nyelv következményeit, de egy ilyen beavatkozástól megijedtem, így csak azzal a feltétellel egyeztem bele, hogy ott lehetek. Ezt jól is tettem, mert bár az olló látványa azonnal beindította a könnycsatornáimat, de valójában annyira minimális beavatkozás volt, egy csepp vér nélkül és egyetlen aprócska nyikkanással, hogy beláttam, jobb így. Áront azonnal a kezembe adták, de ekkorra ő már csak nagy szemekkel nézelődött. Nem volt traumatikus élmény neki szerencsére.

A hazaérkezés egyetlen bizonytalan pontja végülis az lett, hogy belőlem mikor szedik ki a gátrepedést orvosló madzagokat, ugyanis még ekkora sem sikerült a kapcsolatot Pajor proffal felvenni. A szüléskor ügyeletes orvos pedig addig nem nyúlt hozzám, amíg a proffal meg nem beszélem, hogy ki hajtja végre a komplikált műveletet. Délre már kész volt az én záróm, Áron zárója, szóval már mehettünk volna is haza, de úgy voltam vele, hogy a madzagokat nem kérem otthonra, elég volt belőlük. Végülis egyszer csak megjelent a prof, és elmondta, hogy azért nem jelentkezett, mert volt egy kis félreérték, ugyanis volt egy másik Tóth Melinda is a kórházban, a patológián, akit ő meglátogatott, látta, hogy ő nem én vagyok, és várt, hogy majd jelentkezem a ctg papírral. Mindegy, végülis abban maradtunk, hogy az veszi ki a madzagot, aki betette. Innentől már felgyorsultak az események, riasztottam apát, aki elindult hozzánk. Minden nagyon jó lett volna, de hát ennyire nem mehet minden simán, szóval, a kocsi nem indult, ismét eljátszottuk, hogy valami felkapcsolva maradt benne, az aksi meg lemerült. Ez van, ha valaki nem használja minden nap az autóját...Így taxival mentük haza. Áronnak már néhány héttel ezelőtt összeállítottam a hazamenős szerkóját nagy gonddal, csak azzal nem számoltam, hogy soványka gyermekem kétszer is beleférne széltében az 56-os méretű farmernaciba....A nővérkék csodájára jártak a nagyfiús cuccnak, ugyanis nagyjából hasonlóan öltöztettem fel, ahogy Ákost is szoktam.

A hazaérkezést kiskomám átaludta, így volt idő mindent elrendezni. Az ágyat nagyon szereti, aminek mi is nagyon örülünk, összességében elmondható róla, hogy eszik-alszik baba. Bár az anyatej egyelőre elég kevéske, ezért kétóránként szoptatom. Mivel elég kicsike a lelkem, elég sokszor bealszik evés közben, nógatni kell, ha viszont leszedem a ciciről, azonnal keresi a visszacsatlakozás lehetőségét. Ami még elmondható róla, hogy az anyja vére folyik az ereiben, tehát nagyon fázós, akkor érzi magát igazán jól, ha jól fel van öltöztetve és be van bugyolálva (ezzel én is így vagyok, főleg a kórházi 28 C után....).

Kedves belga barátosnénk meglepett bennünket néhány flamand hagyományőrző kellékkel. Ott ugyanis a vendégeket ilyen kétszersülttel fogadják, amire kisfiúk esetén fehér-világoskék, kislányok esetén rózsaszín-fehér cukorgolyókat szórnak. A képen még látható a fehér-világoskék mázas csokoládé, amit a vendégek visznek ajándékba, továbbá a háttérben az a játék, amit Ákos kapott Árontól és aminek Ákosomnál hatalmas sikere van.

Ákos egyébként is nagyon örül a kistestvérnek, folyton figyeli, hogy mit csinál, Áron sok puszit is kap a feje búbjára. Az alábbi képen pedig apától elirigyelve követelte, hogy az ő mellkasán is hadd aludjon Áron. Több becenévvel is illette már Áront, kedvencem az öcsitojás, na meg a tökmag.

Nos, igen, nagy a lemaradásom és nagy dolgok történtek, úgyhogy most megpróbálom összeszedni az elmúlt napok eseményeit.

A legfontosabb: 2008. április 22-én, a föld napján, megszületett Zaccomer Áron, 2950 grammal és 50 centiméterrel.

Este - ahogy az már egy ideje volt - igen későn sikerült lefeküdnöm, de előtte még mondtam Zacconak, hogy ha sétával ki lehet csalogatni egy bébit, akkor a mai séta elegendő kell legyen. Persze nem gondoltam igazán komolyan. Áron viszont igen. Szóval fél kettőkor oltottam lámpát, akkor még csak a szokásos keményedéseimet éreztem, meg Áron mocorgását. Aztán három órakor pontban meglepett az első olyan fájás, amire felébredtem. Erős volt, viszont mivel volt már ilyen, nem gondoltam azonnal szülésre, de elkezdtem figyelni. Öt perc múlva jött a következő, majd további öt perc múlva még egy. Nos, gondoltam, felkelek, és tovább figyelek, de próbáltam nem beleélni magam. Aztán a következő fájás már két percre jött. Előkaptam a szülésfekészítős jegyzeteimet és a Gyermek születik c. könyvet, hogy kb. mennyi idő után érdemes biztosra venni, hogy beindult a szülés, mivel Ákossal ugye egyértelmű volt a dolog, elfolyt a magzatvíz, ezért a fájásokkal induló szüléssel semmi tapasztalatom nincs. Aztán némi vérzés is kezdődött, úgyhogy gondotam, emiatt mindenképp be kellene menni a klinikára, szóval felkeltettem Zaccot, aki ezúttal rémület nélkül kezdett készülődni. Közben a fájások erősen és igen következetesen két-három percenként jöttek, már fájás közben inkább ültem, vagy álltam. Szerencsére a csomagjaim ezúttal össze voltak készítve (már a 12. hét óta...), úgyhogy csak egy-két apróságot pakoltam el, de bevallom, ez már igen nehezemre esett. Ákos ébresztése nem ment könnyen, lévén hajnali négy óra, de apa felöltöztette. A konyhában kiskomám sírni kezdett, hogy hadd aludjon még egy tíz percet, ezért Zacco úgy döntött, hogy bármennyire is szerencsétlen dolog, egyedülhagyva Ákost először engem kísér a kocsihoz, aztán lehozza Ákost. Én 5 lépésenként megállva egy-egy fájásra, lecsoszogtam a kocsihoz, beültem és vártam. Ekkor már fél öt volt, a kocsiban lévő órán követtem a fájásokat, bevallom az egész szülés alatt ez a pozitúra esett a legjobban. Aztán megérkeztek a fiúk, Ákos némi csokival lekenyerezve már egészen vidáman ült be. Gyorsan a klinikán voltunk, bár lenne egy-két keresetlen szavam a budapesti utak állapotáért felelős szakemberekhez, a hupnik, kátyúk kifejezetten nem estek jól fájások közben...

A portás is aludt, úgyhogy a klinika bejárata előtt is vártunk néhány fájást, majd a szülőszoba előtt is. A szülőszobára szerencsére elég gyorsan bebocsájtást nyertem, gondolom az arcomon látszott, hogy nem vaklárma az ügy. A felvételi szobában vártam meg a doktornőt, aki szintén az ágyból lett kiugrasztva. Magamban fohászkodtam, hogy legalább kétujjnyinál legyünk, azt nem tudtam volna elviselni, ha közli, hogy még sehol sem tartunk. Nem érzem a méhszájat - közölte velem a dokinéni. Ajjaj- mondtam - annyira fennvan? Nem, gyakorlatilag eltűnt, öt ujjnyi. Nos, itt sokkot kaptam, erre a tempóra nem voltam felkészülve. Egy szülésznő bekísért a hármas számú szülőszobára, közben kifaggatott, hogy van-e orvosom, szülésznőm. Hát, orvosom van, de külföldön, bár az események gyorsaságát nézve, azt hiszem, csak akkor ért volna oda, ha éppen a klinikán van, ez viszont nem túl gyakori nála hajnali ötkor, ő már nem szokott ügyeletes lenni. Még a vizsgálóban átöltöztem, ekkorra már ez is igen nehezemre esett, olyan rövidek voltak a fájászünetek. A szülőszobán ctg-re kerültem, közben bejött Zacco is. Ákost egy kedves bácsira bízta, aki már több napja várta, hogy a felesége megszüljön és szívesen vállalkozott Ákos szórakoztatására. Közben a húgom is értesítve lett és taxiban száguldott a klinikára.

A szülőszobán a szülésznők már készítették a szüléshez szükséges dolgokat és hívták a rangidős szülészorvost is. Az összes ügyeletes szülésznő megvizsgált, a többsége fájások közben, ami - bevallom - igen rosszul esett, noha beláttam, hogy szükség van rá, először azt nézték, hogy a fájások közben a baba feje jön-e a szülőcsatorna felé (jött), aztán a másik szülésznő megpróbálta elsimítani a méhszájat. Közben tájékoztattak arról, hogy szerintük meglesz a dolog gátmetszés nélkül is, úgyhogy valami olajjal be is kenték a gátkörnyéket. Az egyes szülésznők egymástól függetlenül dolgoztak, ami némi ellentmondással is járt. Az egyik arra kért, hogy csússzak a szülőágy közepén végighúzódó vájatba, a másik kérdezte, hogy miért vagyok ott...Normális esetben jót röhögök, ekkor csak próbáltam túlélni a fájásokat. Amik így utólag visszatekintve nem voltak elviselhetetlenek, sőt emlékeim szerint Ákosnál ennél jóval erősebb fájások is voltak, és nem mindig voltak hosszúak sem, de mivel rögves belecsaptunk a lecsóba, egyszerűen nem volt idő felkészülni, másrészt az első szülésnél jól bevált légzéstechnikát sem tudtam bevetni, mert nem volt kellő idő koncentrálni. Ráadásul a rohamszülés jelleg miatt minden fájásközben volt valami intéznivaló, hol a beleegyező nyilatkozat (ami legalább már rendes nyilatkozat volt, nem úgy mint Ákos esetében, ahol szinte üres papír, bár elolvasni most sem tudtam), hol beszámoló a terhesség részleteiről (ikertestvér, cukrosdiéta részletei), hol a gyerek neve...

Még meg sem szoktam a szülőszoba fényét, már jött az egyik szülésznő, hogy na akkor próbáljunk meg egy nyomást. Közben megérkezett a doki is, aki leült egy székre, biztonságos távolságra. Mondtam Zacconak, hogy na, akkor ő most fáradjon ki a szülőszoba elé, idáig tartott az ő része, de ő azt mondta, hogy bennmarad még egy kicsit. Jó, mondtam, de azonnal lépjen olajra, ha úgy érzi. Ebben maradtunk. A próbanyomás nagyon jól sikerült a szülésznők szerint, tudok nyomni, mint egy gőzgép. Éreztem is, hogy Áronbaba elindult a szülőcsatornába, ami annyira feszített, hogy azt hittem, ott halok meg. Érdekes, hogy tulajdonképpen nem éreztem tolófájást, csak azt, hogy ha nyomok, akkor kőkeményen feszül minden és tolja a babát kifelé, így a szülésznők irányítására hagyatkoztam, ha rajtam múlik abba sem hagyom a nyomást, annyira feszített és túl akartam lenni ezen a részen. Összesen 4-5 fájás lehetett, szépen éreztem, hogy csúszik kifelé a baba, a szülésznők közben tájékoztattak, hogy van szép fekete haja a bébinek, aztán meg hogy a homloka kinn van...A fájásszünetekben szentségeltem, hogy mennyire feszít. Egyszer csak éreztem, hogy kinn az egész feje, aztán mondták, hogy most ne nyomjak, de valahogy kicsusszant a teste is. Az első dolog, ami kicsúszott a számon, az az volt, hogy bakker, Zacco, te bennvoltál a szülésnél...Aki ismeri őt, az tudja, hogy annyira nem bírja a kórházi dolgokat, hogy Ákos születésekor még a kórházat is elhagyta, és hogy eddig teljesen és határozottan állította, hogy ő semmilyen körülmények között nem kíván részt venni a szülésen. Azóta beszéltünk a kérdésről, és azt mondta, hogy most sem volt szándékában bennmaradni, de bennragadt. Mert ugye mondták, hogy hívják a dokit, gondolta, megvárja. Aztán bejött a doki, aki alacsony és fiatal volt, leült egy székre, gondolta férjemuram, hogy ő a műtősfiú. Közben meg zajlottak az események...Úgyhogy rendes apás szülés lett végül is.

Áron 5 óra 40 perckor bújt ki erre a szép világra és rögtön bemutatta, hogy jól működik a tüdeje, hangosan sírni kezdett. A szülésznő a mellkasomra rakta őt (ez a rész Ákos születésénél kimaradt), aminek nagyon örültem, üdvözöltem őt a világban és nagyon megkönnyebbültem, hogy túlvagyok a szülésen és hogy ő is rendben lévőnek látszott. Közölték, hogy kisfiú (na ez nem volt meglepetés), apa elvágta a köldökzsinórt, aztán kapott egy lepedőburkolatot, és apa kezébe adták. Ő ki is vitte megmutatni a kintieknek, így a hős Ákosnak, ki végigücsörögte kinn a maratoninak éppen nem mondható szülést. A húgom időközben befutott, úgyhogy Ákosom az ölében aludt ekkora már.

Ezalatt a doki végre szerephez jutott, elkezdődött a romok eltakarítása. Áronbaba szupermentartásban jött ki, ezért - noha a gátmetszést megúsztam - néhány öltéssel rekonstruálni kellett a gátrepedést. A doki ezt amúgy elsőfokúnak minősítette, azaz éppen csak a bőr repedt ki. És hát a lepény ismét töredezett volt és a másik baba miatt is szükség volt a kaparásra. Na ezt a részt mindenképpen kihagytam volna, ha van választásom...Eszméletlen kellemetlen volt és sokáig is tartott, ráadásul közben még megleptek egy méhösszehúzó injekcióval is, úgyhogy az élvezet teljes volt. A babát időközben felöltöztették, szegénykém magára hagyva kiabált az öltöztető asztalon, de hamar megnyugodott szerencsére. Aztán visszaállították a szülőszéket a kiindulási állapotra és végre én is kezeim közé foghattam kicsi fiacskámat.

Összességében azt kell mondjam, ez a szülés merőben más volt, mint Ákossal. Az a szülés sem volt hosszú, de szépen lassan indult, fokozatos volt, ezért sokkal könnyebben viseltem, sőt, tulajdonképp akkor végiglelkendeztem magamban az egészet. Volt idő a szervezetemnek a fájdalomcsillapító hormonok termelésére, és ezért noha sokkal erősebb fájásaim is voltak a végén, egyáltalán nem volt rémisztő. Aztán a szülés végén csak a hormonok maradtak, ami szinte bedrogozott érzéssel járt. Most azonnal a közepében találtam magam, erős fájásokkal, ezért eléggé rémült voltam, hogy vajon kibírom-e, végig tudom-e csinálni. Főleg, mert emlékeim szerint még erősebb fájdalmak is jártak volna. A fájdalomcsillapító hormonok jelenlétét pedig ezúttal nem sikerült megtapasztalnom, utólag inkább megkönnyebbülést éreztem, mint azt a feldobottság érzést, amit Ákossal. Ezzel együtt összességében a szülés nagyon rövid volt és nem mondhatnám, hogy túlságosan fájdalmas volt.

A két órát már kettesben töltöttük Áronbabával, mivel Zacco időközben hazavitte Ákost, aki Áron megtekintése után rögvest indulni akart, otthon pedig úgy döntött, hogy oviba is elmegy. Az oviban kitörő örömmel üdvözölték Ákos kistestvérének születését.

A megfigyelési időszak alatt szerencsére már semmilyen buzerával nem kellett szembe néznünk, a szülésznők időnként bekukkantottak, mi pedig Áronnal bepróbálkoztunk a szoptatással is. Áron nagyon ügyesen, elsőre teljesen jól kapta be a cicit és közel fél órán szívogatta, azt hiszem érdemi előtej nélkül. Én pedig hihetetlen boldog voltam, hiszen oly sok viszontagságon kellett keresztülmenni, hogy idáig eljuthassunk. De meg kell mondjam, minden egyes fekve töltött pillanat, minden átrettegett keményedés, minden egyes meg nem evett csokoládé/franciakrémes/stb. megérte. Iszonyat nehéz volt - főleg lelkileg - végigcsinálni, de ahányszor rápillantok kicsi fiamra, arra gondolok, hogy érdemes volt.

Áron babáról további képek találhatóak itt.

Ákos  a Critical Mass-on