Nos, itthon vagyunk, és nagyon jó ez nekünk most ...
A repülőút meglepően jól sikerült, persze volt egy kis rohanás, Áron aludt a szokásos időben, én pedig elfelejtettem bekalkulálni az ébredési időt, úgyhogy lóhalálában rohantam Ákosért az iskolába, ahol ők éppen az udvaron voltak, be sem engedtem már öltözködni, hanem rohantunk haza, ahol akkora már apa pakolta is a csomagokat a kocsiba. Szerencsére semmilyen viszontagsággal nem kellett szembenéznünk a reptér felé vezető úton, így gyorsan ott voltunk. A becsekkolás is simán ment, majd apától könnyes búcsút vettünk és elindultunk a gép felé. Itt már volt némi kavarodás is, Ákosra rábíztam az egyik gurulós kézipoggyászt, de ő a nagy búcsúzkodásban erről megfeledkezett, és csak a biztonsági kapuk után vettem észre, hogy nincs meg az a koffer. Na, rohantam vissza, szerencsére megvolt, még nem robbantották fel a reptéri biztonságiak ... Innentől kezdve ismét meglehetősen simán mentek a dolgok, kisgyerekes utasként rögvest az elején beszállhattunk, gyorsan kerestünk is magunknak egy jó kis helyet, sajnos eléggé szűkösek a sorok, nem volt könnyű bepasszírozni a gyerekülést és a csomagokat is. Áron ezt a részt némiképp zokon vette, krokodilkönnyek csorogtak a pofiján, így előrehoztam a felszállásra időzített szopit. Ő ezzel nagyon elégedett volt, felszállás előtt-alatt-után folyamatosan szívta, és szépen be is aludt. Ákos eközben ki sem fogyott a kérdésekből, nagyon izgatta a repülés, a felszállás is, na meg a biztonsági berendezések , igen érdeklődve figyelte a stuvik bemutatóját. Aztán jött az uncsi rész, szerencsére Áron aludt, Ákos pedig pókemberes képregényt olvasott, sajnos, túl hamar vége lett, éppen, amikor jöttek árulni a mindenfélét a stuvik, nem volt könnyű elmagyarázni, hogy miért is nem fogunk venni semmit, de megértette. Közben Áron felébredt és mivel jó nagyot aludt, igen jó kedve kerekedett, ő is felfedezte a gép különböző berendezéseit, a biztonsági öv csatja például felettébb izgalmas volt. Annyira jó kedve volt, hogy nem is bánta, hogy beraktam a gyerekülésbe, kedélyesen gajdolva nézegette a csatot tovább. Nemsokára már a fülemen éreztem, hogy szállunk lefelé, Ákos újabb dinnyés rágógumit igényelt a leszálláshoz (a felszálláshoz már megvolt egy), és mivel Áront már nem akartam kiszedni a gyerekülésből, ő kekszdarabkákat kapott, hogy ne duguljon a füle, elképesztően élvezte az etetőszéken kívüli evészetet. Leszállás után, amikor a gép viszonylag hepehupás úton közelítette a kiszállás helyszínét, Áron igen hepin konstatálta, hogy miközben hangot ad ki, a bukkanóknál megbicsaklik a hangja, onnantól aztán sikongatott örömében. A kiszállás macerás volt a szűk üléssorok miatt, mire kicihelődtünk, már tele volt a busz, alig bírtuk beszuszakolni magunkat. Eztán gyorsan felkaptuk a bőröndöket, majd vágtáztunk kifelé, ahol Bazsi már várt bennünket, Ákos hatalmas boldogságára.
Igen boldogok voltunk mindahányan, amikor beléptünk hőn szeretett otthonunkba, hiszen bármennyire is jó Lundban a lakásunk, az mégiscsak egy bérelt lakás ... Ákos azonnal bevágtázott a szobájába és elkezdte előásni a játékait, Áron pedig - mivel ennyi idő alatt mindent elfelejtett - kurjongatva fedezte fel a lakás által kínál mulatságokat, úgyismint például szekrényajtók, fiókok, biciklikerekek, stb.
