2004.03.07. 16:08 | Lucilla | komment

Nos, ezek vagyunk mi. Én és a kisfiam. A képen épp Stockholm belvárosában hajózunk. El kell mondanom, hogy mostanában egyre gyakrabban türemkednek elő a fejemből ezek az emlékek, odafenn az hiába észak, ha én nyáron voltam arra, és jó idő volt (sőt), nekem Stockholm talán örökre a gyönyörű nyarat fogja jelenteni, és most, hogy még márciusban is tombol a tél, még fájdalmasabb az ott eltöltött időre gondolnom. Szinte fizikai fájdalom tölt el, ha kinézek az ablakon, és látom a szürkeséget.

De hagyjuk a szomorú gondolatokat. Hiszen itt van ez a kicsi emberke, aki a legsötétebb téli napokon is fel tud vidítani. Ma például megtanulta a biciklijét tekerni, eddig csak lábbal tologatta. És a bicikli új elnevezést is kapott: kekeje (azaz tekerjed: megpróbáltuk rábírni a fiatalurat, hogy tekerje, ebből ő azt a következtetést vonta le, hogy a bicikli neve tekerjed. Hasonló tévedésben vagyunk mostanság az irgum-burgum feddőszó jelentésével kapcsolatban is: ugyanis azt a jó szokást vette fel kiskomám, hogy leveszi a zokniját, cipőjét, és mezítláb rohangál a kövön. Erre én: hol a zoknid, irgum-burgum felkiáltással elkezdem üldözni, és a végén az van, hogy elkapom, megcicnálom és ráadom a zokniját. Irgum-burgum harsogom, ő meg gum-gum. Azóta a zokni is gum-gum. Pedig az elvileg zzzzaaa.)

Na persze az új tudományt egész nap gyakorolni kell. Így hát a délutáni fektetés is kekeje-kekeje-brühühü jegyében telt. De most alszik és remélhetőleg jókedvűen fog ébredni.

süti beállítások módosítása