Végre ismét érzem, hogy élek. Tegnap a nagyinál voltunk, levették a lélegeztetőgépről. Sokkal jobban néz ki. Talán elkezd enni is, akkor hamar kiengedik. Remélem.
Ma pedig kiélveztük ennek a tavaszi napnak minden napsugarát. Ákos a bölcsiben, én a padon: így telt a délelőtt. Aztán gondoltunk egyet, és levágtáztunk a Károlyi kertbe. Ott ilyenkor (bár, ha jól belegondolok, ott mindig) nagyon szép. Virágoznak a gesztenyefák, meg a tulipánok, és a környék összes gyereke szülőstől ott van. Még Kiszel Tünde is, az ő édes Donatellájával. Mondjuk azt a rúzst, amit magára kent...hát, nemtom, mennyit kéne nekem azért fizetni, hogy magamra kenjem.
Ákos viszont tudomást sem vett az ilyen dolgokról, ő kölcsönbevett motorjával felfedezte az egész parkot. És rákapott a homokozás ízére, ennek köszönhetően én legalább 10 kemény percet tudtam olvasni a homokozó szélén. Aztán köveket szórtunk, meg hintáztunk, meg ilyen jellegű mulatságokban volt részünk. De jó is ez. Ma hálát adtam az égnek, hogy még nincs munkám. Mert akkor egy frankó irodában ülhettem volna ehelyett.
