Január 8-a van, és tombol a tavasz. Döbbenet jó idő volt ma, és áldottuk az eszünket, hogy nekivágtunk a visegrádi túrának. Zacco még ősszel volt munkahelyi kollektívailag bobozni itten, azóta nyúz, hogy menjünk már el egyszer, annyira jó. Ma beadtam a derekamat, és nem bántam meg. Még azt sem, hogy jó korán fel kellett kelni, és azt sem, hogy eszméletlen sokat kellett gyalogolni, ráadásul hegymenetben.
A nap persze nem indult épp tökéletesen, de végül csak ki hoztuk belőle a lehető legtöbbet, és nekem ennél több tulajdonképp nem is kell egy napból...Szóval kiugrani nem sikerült reggel az ágyból, ezért jócskán rohanni kellett, hogy elérjük a buszt, a következő csak egy óra múlva jött volna, úgyhogy muszáj volt. El is értük. Közben furcsa szagok kezdtek Ákos nadrágja felől terjengeni, ami kínos helyzetbe hozott volna bennünket, ha a buszon kell pelenkát cserélni, ám szerencsére kiderült, hogy vaklárma volt. Így már csak a buszos zötykölődést kellett átvészelnünk röpke egy órán át, amit Ákos nagyon jól viselt, sőt odavolt, mi már kevéssé, de előnye volt a dolognak, hogy Zaccot ismét megerősítette a kocsikellsürgősen érzésében (ami amúgy elég gyakran elpárolog, ha arra gondol férjecském, hogy havonta mennyibe is kerülne...). Szerencsésen megérkeztünk, igaz, egy megállóval előbb szálltunk le, de oda se neki, nekivágtunk hát a túrának. Zacco emlékezetből idézte fel az odavezető utat, így hát néha nem a legrövidebb utat választottuk, vissza kellett fordulni. Ákost ez cseppet sem zavarta, tekinettel, hogy neki párnázott helye volt apa nyakában.
Néha persze ő is sétált...
...amiben szörnyen elfáradt, így a Fellegvárhoz érkezvén azonnal birtokba vett egy padot. Már kezdte unni a kirándulást, és eléggé kételte, hogy itt az erdő közepén lesz naaaagycsúzzzda, amit apa beigért neki. El is indult visszafelé, de aztán meggyőztük, hogy jöjjön még egy kicsit, mert már nagyon közel vagyunk.
Aztán továbbindultunk, és újabb séta után elértük a bobpályát. Ami elvileg télen csak félgőzzel üzemel, mert az egyik pályát le szokták zárni, de a jó időre tekintettel mind a két típus ment, ami jó is volt, mert nem csak mi gondoltuk úgy, hogy egy ilyen szép napsütéses nap jó lehet bobozni, hanem sok más család is. Innentől kezdve már nagyon jó dolgunk volt, mivel a bobokat felvonóval húzták a pálya tetejére, végre nem kellett hegymenetben kúszni. Ákos hol velem, hol apával utazott:
Lefele persze még jobb volt:
Anyával is csúsztunk, és apa fotózott, Ákos pedig úgy döntött, hogy felfele ő fekszik inkább:
Lefele viszont együtt üvöltöttük anyával, hogy seeeeegíííítttsééééééég!!!!
Aztán meg még csúszdáztam egy igazi csúszdán is, aminek két feljárata volt, természetesen mind a kettőt kipróbáltam:
Volt egy kis csokibalhé is, apa ugyanis kettétörte a csokit. Összeragasztani persze nem tudta, ezért én kivertem a balhét:
Aztán elindultunk lefelé, és ismét megpihentünk a Fellegvárnál:
A nap megkoronázásaként (szó szerint) betértünk a Reneszánsz étterembe, ahol királyi fogadtatásban részesültünk, és annyit, de annyit ettünk, hogy majd széjjel pukkantunk. Én illően kiskirályfiként fogyasztottam el az ételt:
Anya is kapott koronát, az enyém meg majdnem lecsúszott a fejemről:
További képek hites uram honlapján.
