Kultúrhetem záróprogramja tegnap a Madách kamarabéli Miller darab, az Édes fiaim volt. Nos, kissé vegyes érzelmekkel távoztam. De épp ez a jó az egészben, végre megmozgattam az agyamat, és elő kellett kapnom színházkritikusi énemet.
Egyrészt ez egy nagyon jól kidolgozott előadás, pontosan ábrázolt, plasztikus karakterekkel. Ám: ismét rá kellett jönnöm, hogy nem szeretem igazán az amerikai darabokat, az én nagyon is európai ízlésem miatt. Én nem látok igazi drámai feszültséget a pénz/üzlet kontra emberéletben, mivel ez nagyon egyszerű döntés, könnyen állást lehet foglalni, van fekete meg fehér, igazán viszont azok az emberi viszonyok érdekelnek, ahol nem ilyen egyszerű a képlet. Másrészt, a bemutató után héten néztük a darabot, így hát az előadás messze nem volt érett, kiforrott. Pár hét múlva ütősebb lesz.
Aztán volt még néhány dolog, ami zavart. Pl. Viczián Ottó, akinek egészen zseniális hangja van, zseniálisan játszik vele (az első felvonást az ügyelőpulton láttam, ahol kamera vette az adást, és kicsit túl volt exponálva, így nem láttam arcokat, testeket), de a teste, mint egy darab fa. Nagyon zavart, hogy a kezei lógnak, nem játszik, a hangjában hatalmas érzelmek dúlnak, a teste pedig mereven tartja a fejét...A rendező bácsi igazán használhatta volna jobban, legalább Ottó végtagjaival többet kellett volna dolgozni. Ez sokat levont a játékjából. Szintén zavart, hogy a nők ruhája átlagosan egy mérettel kisebb volt, mint kellett volna, márpedig egy kamaradarabnál, ahol a nézők szájában sétálnak a színészek, nagyon zavaró a kilátszó melltartó, meg a ruha alól kitüremkedő háj, lógó pocak...hiába...elvonja a figyelmet a karakterekről.
Még egy dolog. Szerintem ennek a darabnak az apa figurája áll a középpontban, nem a fiú, ahogy a rendezés mutatta. A fiú csak katalizátor. Ő fel fog állni a történtek után. Az apa tragédiája az, amiről a darab szól.
