Fantasztikusan jó napunk volt ma Ákossal. A főnökség jóvoltában ma itthon voltunk, így hát gondoltam, elintézünk pár dolgot. Így hát reggel felkerekedtünk, és elmentünk az egészséges rendelésre, hogy Ákos megkaphassa a kullancos agyhártyagyulladás elleni védőoltás második körét. Persze odafele nem volt oda az ötlettől, próbálkozott is azzal, hogy menjünk inkább egyből a múzeumba, de végülis zokszó nélkül bejött a rendelőbe. A oltást ismét egyetlen nyikk nélkül viselte, volt némi vizsgálat is, na meg méreckedés, Ákos a 104 cm-hez 16,5 kg, ami egészen tökéletes méret egy négyéves számára. Mivel nagyon megdícsértem a helytállásáért, a nap hátralévő részében teljesen váratlanul mondogatta, hogy én egy igazi hőőőős vagyok, ugye anya, az vagyok! Hát, helyeseltem, mivel a megállapítás fedi a valóságot.
Aztán továbbindultunk, mivel a múzeum előttre még szandálvásárlást terveztem be. Bár az eső csöpögött, Ákos közlekedésmániájára tekintettel minden kísértés ellenére tömegközlekedéssel mentünk, Ákos végig szórakoztatta az utazóközönséget beszólásaival, na meg azzal, hogy mindig átvette a vezetőbácsitól a járgány irányítását. Közben beavatott engem a járgánytipológiai kutatásainak legújabb fejleményeibe, hogy ugyi a piros metró az nem piros, ha az ajtaja kék, a narancsságra ajtajú, de zöld fogozkodójú metró szintén egy külön kasztja a metróknak. Így hát elvágtáztunk a MoM parkba, ahol több alkalmas cipő is volt, de vagy nem a méretében, vagy piros volt (na azt azért mégse), vagy megfizethetetlen áron volt. Viszont kapott Ákos egy bob the builder-es papucsot, amit aztán véres kardként hurcolt keresztül a városon, mindenkinek megmutatva azt. A MoM parkban még beiktattunk egy uzsonnaszünetet, én kávéztam, Ákos villámgyorsan lenyomott egy fél répás sütit, majd a játékautó felé vette az irányt, ahol is fél órán keresztül igen jól elszórakoztatta magát. Csak azért volt hajlandó kiszállni, mert megpedzettem neki, hogy bezár a múzeum. Szerencsére az eső időközben elállt, így azért kényelmesebb volt.
Így hát ismét továbbálltunk, ezúttal a múzeum irányába, földalattival mentünk, a Széchenyi fürdő megálló után még egy jót sétáltunk a Városligetben, így eső után a frissen kilombosodott fákkal pazar kis kirándulás volt. Így néz ki Ákosom, amikor nem kíván fényképészkedni...Merugye, ha ő nem lát, akkor nyilván én, na meg a fényképező sem őt.
A múzeumba persze jó későn értünk oda, majdnem zárásra, épp csak egy utolsó terepasztalos bulit tudtunk végignézni, de ez is hatalmas élmény volt kiskomámnak, kurjongatva futott fel s alá.
Innentől már nem rohantunk sehová, így Ákos által kiválasztott trolival közelítettük a belvárost. Aztán átszálltunk a kilencesre, aminek a megállójában már tetőfokára hágott a hangulat közöttünk, dőltünk a röhögéstől (Ákos kedvenc mondókája az egykettőháromnégyöt, nagymama harisnyát köt, senem kicsi, senem nagy, ez a gyerek kimarad, na most azzal szoktam rávenni, hogy elkántálja nekem, hogy elkezdem mondani, de hiábásan, mondjuk egy három nyolc....nagymama zoknit köt, erre ő nevet és közli, hogy neeeem, nem úúúúgy vaaaan, és már mondja is. Na ma a buszmegállóban ezt a kört lefutottuk vagy húszszor, és mivel tudta, hogy csak húzom, hatalmasakat kacagott, na meg én is). Itthon pedig ledőltem a hiradó elé, ő odabújt hozzám, egyszer meg csak azt látom, hogy horpaszt a drága...ilyen hónapok óta nem volt.
Meg kell mondjam, jó kor ez a négyéves kor. Bár lehet, hogy csak egy jó időszakban vagyunk, de Ákossal az élet most egyáltalán nem küzdelmes, sokkal inkább vidám. Ákos könnyen kezelhető, kedves, édes, humoros és szinte mindennap meglep bennünket valami okossággal is.
