Nos, tévedtem, nem olvadt el a hó, sőt, azóta esett még és most is esik megállíthatatlanul, és így karácsony előtt én ezt cseppet sem bánom. Pedig hideg van, kutyául hideg és ez a hideg néhány teljesen új helyzet elé állított az utóbbi napokban.
Itt van például a biciklizés. Mert hát jó svéd módjára én bizony biciklivel járok a nyelvórákra, és mivel kb. 5 perces tekeréssel ott vagyok a komvuxban, hát még télvíz idején sem hagytam fel e - férj szerint kiváló - szokásommal. Megfelelő öltözékkel végül nem is nagy dolog ez. Viszont én hiába öltözöm fel, ha a biciklim minden része be van fagyva. Kezdve pl. a biciklizárral, amiben a kulcs nem forog. Erre Zacconak az az ötlete volt tegnap, amikor már igencsak késésben voltam az előbbi említett műintézménybe indulván, hogy egy pofa meleg vízzel próbálkozzam. Próbálkoztam is, és sikerrel is jártam, de ez csak az első lépcső volt, mert a biciklin a fék és a váltó is be volt fagyva, ami nem túlságosan biztonságos dolog, tekintve, hogy a délelőtti latyakos hó után már erősen mínuszban járt a hőmérő, ergo jégpáncél borította a bicikliutat. Így hát próbálkoztam tovább és sikerült is az egyik féket félig behúzni. Aztán a dolog így is maradt, szóval én végül behúzott fékkel tekertem el a komvuxig, miközben megállapítottam, hogy a bélelt téli sapkám nem szélálló, de a kesztyűm sem feltétlenül a skandináv viszonyokra készült, noha mindkettőt itt vettem ...
A mai nap pedig téli autóvezetés tréninget vettem, autodidakta módon. Először is, két gyerekkel a hátam mögött kemény félórás munkával és sok benzingőzzel sikerül a kocsit először használhatóvá tenni, azaz kiástam kb. fél méter hó és jég alól, ami nem volt kis menet, hiszen még az ablaktörlő is kőkemény jégbe fagyva várta jobb sorsát ... Aztán, miután sikerült legalább némi kilátást biztosítanom magamnak, el is indultunk, nagyjából 30 km/órás átlagsebességet futva Staffanstorp felé. Na most, itt Svédországban azért nem kezd el a hó leestével az összes hókotró azonnal lázasan ide-oda furikázni, végül is északon vagyunk, legyen mindenki felkészülve. Takarítják ugyan az utat, de csak módjával, némi kőszórással, szóval ma délután például az egyik főúton kifele kb. 20 centis vájatban próbáltam benntartani a kocsit, hogy haladjunk is, és hát nem kicsit voltam pánikban, mert bizony csúszkált a kocsi ide-meg oda (még jó, hogy voltak vájatok, ugye), na meg ha úgy éreztem, hogy fékre lépnék is azonnal bekapcsolt a blokkolásgátló ... Közben felrémlett, hogy tulajdonképpen én még nem is vezettem ilyen viszonyok között autót, szóval épp ideje volt bekerülni a mély vízbe. Amúgy egészen belejöttem a dologba, az autópályán már 60-70-nel is repesztettem, csak úgy kapkodták a fejüket a fiúk a hátsó ülésen ... Staffanstorpba beérkezve már inkább az okozott némi aggodalmat, hogy híresen jó tájékozódó képességemmel hogyan is fogok odatalálni Klári barátnőmékhez, mert - noha számtalanszor jártunk már náluk - sosem vezettem én arrafelé, ráadásul a hó erősen nehezítette a terepet, a mindent beborító fehérség a tájékozódási pontok számát erősen csökkentette. Na meg, sokszor azt sem tudtam, hogy jó sávban vagyok-e és egyik helyen például simán a szembesávban kanyarodtam, még jó, hogy a türelmes svédek ilyesmiből nem csinálnak problémát, szépen megvárták, amíg odébbállok ... Végül - Ákos navigálását erősen igénybe véve - csont nélkül odataláltunk.
Így hát nem mondhatnám unalmasnak ezeket a napokat. Ákos és Áron persze élvezik a havat, Áron a hókotróért van oda természetesen, Ákos pedig az új szánkójáért, amit ma bevitt az iskolába, ilyenkor, hó esetén minden gyerek így tesz amúgy, a szünetekben őrült szánkózás folyik.
És, ma véget ért az iskola, kezdődik a téli szünet, nekem tegnap volt az utolsó svédórám az idén, Zacco letette a lantot a munkahelyén, így teljes gőzzel a karácsonyra tudunk fókuszálni mostantól.
