Tiszta erőből nyár, a napokban mindenféle melegrekord van megdőlőben. A lakás sem hideg már igazán, aminek én a magam részéről örülök, mert végre leülve sem kell magamra kardigánt aggatnom, de örömömben sajnos kevesen osztoznak. Én azért próbálom az élményt elraktározni, hogy legyen mire visszaemlékezni már szeptember második felében, amikortól én folyamatosan és menthetetlenül fázok ...
A nyár mindazonáltal az idén nem annyira barátunk, igencsak sok a viszontagságunk, aminek egy részét magunknak köszönhetjük, másik részét pedig a jó sorsunknak. A házfelújításnál elszabadult a pokol, irgalmatlan sokba vagyunk már magunknak, és még hol a vége. Elképesztően távoli valóságnak tűnik a költözés, pedig normális esetben a nyár napjai igen gyorsan repülnek, most viszont mintha csak vánszorogna az idő, közben persze minden napunk a túlélésről szól, annyi a dolog.
És ha még ez nem lenne elég, még egyéb vidámságok is járnak nekünk, például sikerült megismernünk a Heim Pál Gyerekkórház bőrgyógyászati osztályának mindennapjait, és nem is annyira csak bepillantásilag, hanem inkább az unalom szintjén. Az egész úgy kezdődött, hogy a Balatonon voltunk épp, amikor Ákosnak lett néhány csalánkiütése, amiről először csak azt gondoltuk, hogy szúnyogcsípések. Másnapra már többen lettek, így elkezdtünk gyanakodni, hogy valami allergia lehet a dolog mögött. Mivel Ákos igazoltan parlagfűallergiás, a dinnye rögtön feketelistára került. Mivel a kiütések jöttek, mentek, első körben nem kerítettünk nagy feneket az ügynek, de hazaindulásunk estéjére Ákos egész háta tele lett vele, aminek már a fele sem tréfa, érkezés után azonnal berohantam vele az ügyeletre, ahol még nem is kérdeztek semmit, azonnal tolták le a száján az antihisztamint. Két kedélyes órát töltöttünk ott, amíg megfigyelték, megvizsgálták, aztán - mivel úgy tűnt, a fentistil működik - hazaengedtek bennünket azzal, hogy kerülje az erős allergéneket, figyeljük egy napig és ha oké, akkor mehet a vasutas táborba. Mivel a kiütések szépen múltak és Ákos ragaszkodott hozzá, egy napos késéssel ugyan, de felköltöztettük kiskomámat Hűvösvölgybe, ahol már igencsak várták. Az ifivezetők igen lelkiismeretesen kifaggatak, hogy mire kell figyelni, úgyhogy nyugodtan tértem haza.
Nyugalmunk másfél napig tartott, péntek reggel (mit reggel, hajnali 7-kor!) csörög a telefonom, Ákos ifivezetője hív, hogy gáz van, Ákos ismét tiszta kiütés, kiderült, hogy az egyik gyümölcslében volt dinnye. Így hát Ábelemmel a reggel csúcsban téptünk fel a hegyre, majd onnan azonnal a kórházba, ahol első körben a bőrgyógyászattal próbálkoztunk, ahol nagyjából f1 és f2 közöttre kaptunk volna időpontot, mire kicsit ingerülten felvázoltam az esetet, így javasolták, hogy menjünk a sürgősségire. Ott csak kicsit értetlenkedtek, de szerencsére 10 percen belül orvoshoz kerültünk, aki haladéktalanul beutalta Ákost az osztályra. Az osztályon a haladéktalanul fogalma nagyjából egy kétórás felvételi procedúrát jelentett, ami külön izgalmas volt egy hajnal óta autósülésben/babakocsiban fogva tartott tízhónapossal súlyosbítva ...
Végül kapott Ákosom ágyat, én eligazítást, aztán meg elrohantam mindenfélét beszerezni, összeszedni. Ákos nagyjából 20 perccel a távozásom után már utánam szólt telefonon, hogy mikor jövök, nem volt túl felvillanyozó, hogy tényleg semmi nem volt vele, bár főleg hőn szeretett tabletje hiányzott neki.
Délután vittem neki mindent, amiről azt gondoltam, hogy elszórakoztatja, könyveket, játékot, tabletet, és a szükséges kórházi kellékeket. Eddigre Ákos már lefürdetve, szteroidos kenőccsel lekenve egy elegáns kórházi pizsamában várt. A kórházban amúgy van tévé, ahol az összes gyerekcsatorna fogható, olyanok is, amik - szerintem - nem igazán valók kisebb gyereknek, de nyilván nem én fogok ott rendet tenni*. Ákos így gyorsan felzárkózott a korosztályi sztenderdhez, például évekkel azután, hogy kapott egyszer szülinapjára egy barátjától gormiti figurát, most végre megtudhattuk, hogy ez egy rajzfilmsorozat ... (*Azért rendezkedtem egy kicsit, amikor a szobatárs nagyfiúk olyan filmet néztek, amiben valami zuhanyzós vibrátorról beszéltek, nem is lettem túl népszerű az osztályon ...)
A napok meglehetősen unalmasan teltek, bár a hétvége elmúltával jöttek újabb gyerekek, főleg nagyobbak, akikkel Ákos hálózatos minecraftot tudott játszani, na onnantól a látogatási időnk igencsak lerövidült és telefonon sem volt könnyű elérni kiskomámat.
A szigorú diéta miatt kaját nemigen lehetett bevinni neki és a kórházi koszt sem volt túl változatos, tökfőzelék-csirke-rizs-húsleves vonalon dolgozott a kórház séfje. A tőkfőzelék az első nap életmentő volt, Ákos még a tányérját is kinyalta, a harmadik napon már kevésbé ízlett, egy hét után kifejezetten útálta ...
A diéta ellenére nem csökkentek Ákosom kiütése, sőt a hét közepére már a keze is dagadt, így folyamatosan borogatni kellett, az orvosok elég tehetetlenül álltak a dolog előtt, mindenféle vizsgálatokat végeztek rajta, és cserélgették/kombinálgatták a különböző antihisztaminokat, majd amikor ez sem volt elég, elkezdek antibiotikumot is adni, mert fertőzés is állhat az ilyesmi mögött. Ezzel együtt semmi konkrétat nem sikerült megállapítani, kicsi az esély, hogy ételallergia, mivel annak gyorsan rendeződnie kellett volna a szigorú diéta mellett, nem pedig romlania.
Ha ez még nem lett volna elég, a hét első felében Ábel is belázasodott, nem is kicsit, és csillapíthatlanul, én persze rögtön pánikolni kezdtem, mivel a bőrgyógyászati osztályon aztán olyan bacik és paraziták vannak, hogy ihaj, szóval rohantunk a dokihoz Ábellel is. Másnap a láz elmúlt, Ábel ismét vidám volt, jól evett, aludt, harmadnapra viszont tele lett kiütéssel. Ajvé, ismét doki, aki szerencsére nem kapott infarktust, így megnyugodhattunk. Ákos kórházi kezelőorvosa is megnézte Ábelt, messziről kiszúrta, hogy vírus okozta kiütései vannak, ez gondolom, szakmai ártalom, hogy ha kell, ha nem, mindig mindenkinek a bőrét megnézik.
Végül több, mint egy hét után javulni látszott a helyzet és Ákost hétvégére hazangedték adaptálódni, úgyhogy leruccantunk a Balatonra (orvosi engedéllyel). Persze nem fürödhetett kiskomám, nem napozhatott, diétázni is kellett (azaz semmi fagyi), szóval nem volt ez még az igazi, de legalább szabadlábon lehetett. (Az utolsó előtti kórházi napon a tablet elhalálozott, innentől elérkezett a földi pokol ...)
Amúgy jól telt a hétvége, Ákos svéd iskolás barátjáék épp felénk biciklitúráztak, így egy fél napot velük is eltölthettünk, sőt, Ákos és Beni még hajnali horgászatra is kaphatóak voltak. Mivel Ákos nem fürödhetett, ő csónakban töltötte a fürdésidőt ...
Áron mindeközben Vali mamáék osztatlan figyelmét élvezte, és bár többször említette, hogy nagyon szeretne hazajönni, nagyon megértőnek bizonyult, amikor Ákos kórházi benntartózkodására hivatkoztunk. Aztán amikor a szabadlábon töltött hétvége után vissza kellett mennünk a kórházba, szó nélkül, sőt kifejezetten vidáman maradt ismét a Balatonon. Nyilván volt ebben némi szerepe a kórháztól való rettegésnek, Ákost többször faggatta ki a vérvételekről, borzadt arckifejezéssel ... A betegséget amúgy ő sem úszta meg, nála egy nyári vírus garázdálkodott, épp amikor Ákos már a gyógyulás útjára lépett, szerencsére ez nem tartott sokáig.
Áronomnak egyebkben igazán jó dolga volt, rengeteget fürdött, főleg ugrált a stégről ... És mivel végre olyankor voltunk a Balatonon, amikor jó idő lett és a víz meleg volt, Ábelnek is megmutattuk a nagy vizet. Kiderült, hogy ő is vizicsibe, imádta, még lila szájjal is maradt volna ...
Szóval zajlik az élet, nem unatkozunk. Ábel egyebekben tündér, igazán nem panaszkodhatok rá, egyre ügyesebb, a hétvégén megtanult lépcsőzni felfelé, így mostantól duplán oda kell figyelni rá, mert felmászik mindenféle olyan helyre, ahová nem kellene, a kádból is ki tud mászni, persze érkezni inkább fejjel lefele érkezne, ha hagynánk, de a tapasztalási lehetőségeit itt gonosz szülei berekesztették.
