lucilla viszontagságai

És akkor most már nagyjából végére értem a visszatekintések, utoljára Ábelről írnék egy kicsit, mert a félszülinap óta közel két hónap eltelt, ami nagy idő egy bébi életében, és ennek megfelelően sok minden történt.

Valójában a legfrissebb adatai is elavultak kissé, a hét hónapos mérésen végre elégedetten konstatáltuk, hogy megduplázta kiskomám a születési súlyát, 6750 g volt, hosszra 68-69 cm lehet. Mozgásban beindult, először hat hónapos kora után röviddel kúszott egy kicsit, épp annyit, hogy a neurológusnak megmutassa, aki rögvest úgy döntött, hogy mostantól nem kell szoros kontroll, elég lesz akkor jönnünk, ha már jár, majd igen gyorsan mászni kezdett, azóta rendíthetetlenül mászik, egyre gyorsabban, már körbe sertepertél a lakásban, ami egyelőre elég stresszes dolog nekem, ugyanis a bátyuskák, a drágák nem igazán hajlanak a lego dobozban való tárolása felé, szerintük a lego ott van a legjobb helyen, ahol legutoljára szükség volt rá ...

Persze Ábel nem hagyta abba a mozgásfejlődést kicsit sem, mihelyt ráébredt, hogy van függőleges is, azonnal elkezdett ebbe az irányba mozogni. Először csak térden ...

...aztán amikor gyors ütemben leeresztettük a járókát és a kiságyat, hát azon nyomban fel is állt. Azóta álldigál, pedig nem nagyon megy még neki, bizonytalan és nem is telitalpon áll. így fárasztó, ezért vannak napok, amikor ordít fél percenként, hogy mentsem meg, aztán persze amint lerakom vízszintesbe, azonnal feláll ismét és vissza az elejére ... Szerencsére most már egyre jobban megy neki, lerakta a lábát, így egész hosszú ideig bírja, és nagyon boldog persze ...

Elmondható Ábelünkről, hogy igen vidám gyerek, a nap nagy részét kedélyes berregéssel és gajdolással tölti. Igen jól alszik, ma már a második két órás alvását teljesíti ezekben a percekben, és számítunk még egy rövidebbre is, ami persze lehet, hogy elmarad, de akkor majd korábban fekszik. Ma éjjel amúgy egyáltalán nem kelt enni, 7-kor kezdett el kurjongatni kajáért. A hozzátáplálás is jól halad, nagyon szeret enni, amikor rájött, hogy a szájába dugdosott izék, azok kaják, onnantól igen lelkesen nyitogatja a száját. A savanykásat kevésbé kultiválja, inkább az édes fele hajlik, így inkább zöldség, mint gyümölcspárti, de a sima vízzel készülő rizspépet is szereti. Amin túl vagyunk: alma, barack, körte, banán, répa, krumpli, édeskrumpli, sütőtök, rizs, tönköly és sima búza, marhahús és repceolaj. Itt tartunk, igazán hálás dolog neki főzni, a pempőkéket úgy eszi, mintha valami gourmand menű lenne, ha meglátja a tányérját, már csorog a nyála és nyel, és ha mondjuk azelőtt látja meg, hogy már mindent odakészítettem volna az etetéshez, kiveri a balhét, amíg rá nem térünk a lényegre.

Szóval összességében igazi jutalombaba ő, mostanában a babakocsizást is lényegesen jobban bírja, hogy nincs úgy becsomagolva, így járunk mindenfelé, kirándulni is, ügyintézni is, és babamulatságokra is, mint például babakoncert.

És akkor jöjjön Áronom születésnapja, aki immáron már fél évtizedes ...

Áron 108 cm, 16 kg, ami nem egy debella méret, sőt, de jóból csak kicsit adnak, ahogy a dédi mondaná. Az elmúlt egy évben kiskomám igen komoly fejlődésen ment át, ami a hisztikorszakból itt maradt, az valószínűleg személyiségi vonás nála, de lényegesen jobban tudja kontrollálni az érzelmi viharait, mint korábban. Elképesztő fantáziája van, csak lesünk, hogy milyen sztorikat tud kigondolni, néha kifejezetten félelmeteseket is, lehet, hogy horrorfilm szövegkönyveket fog gyártani idővel.

Már nem kifejezetten születésnaphoz kapcsolódó, de a múlt héten végre megtanult biciklizni, mégpedig rá jellemzően, egészen elképesztő módon. Szerintünk már tavaly is tökéletesen érett volt arra, hogy megtanuljon kerekezni, de valamiért a fejébe vette, hogy ő csak és kizárólag pótkerékkel hajlandó tekerni. Mivel az itthoni biciklin ilyen nem volt, semmilyen körülmények között nem óhajtott kiskomám ráülni. Így hát jegeltük a dolgot. Már arra gondoltuk az apjával, hogy muszáj lesz a megvesztegetés nemtelen eszközéhez nyúlni, legkésőbb a nyáron, mire Áron egyszer csak előállt azzal, hogy ő mostantól biciklivel óhajtana oviba járni. Na jó, mondtuk, de ahhoz meg is kellene tanulni, egy-két kör kellene menni a kreszparkban, hogy lássuk, menni fog-e élesben is. Onnantól nem hagyott nekünk nyugtot, addig mondta, míg az apja le nem ment vele a szomszéd ház udvarára, és ki nem próbálták, hogy áll Áron. Kicsit fanyalgott is az apja, hogy a fájós hátával hogyan fog szaladgálni utána, mire kiskomám felpattant a biciklire, és némi kezdő instrukció után elkezdett tekerni. Egyedül és hibátlanul. Mentek pár kört, aztán elvittem kétszer a kreszparkba, és ma már biciklivel mentek az oviba. Kipipáltuk ezt is. Nem hiába, ő az a gyerek, akinél minden fejben dől el.

Ehhez kapcsolódva megemlíteném, hogy járunk a nevelési tanácsadóba, az óvoda kérésére, mert kiskomám a középső csoport végére sem igazán hajlandó bekapcsolódoni a közösségi tevékenységekbe, a foglalkozásokba. Az vitán felüli, hogy az értelmi képességei kiemelkedőek; villámgyorsan tanul, az űrhajós őrület kapcsán ismeri a naprendszer bolygóit, sorrendben, három nyelven tud visszaszámolni, most az óceán mániás könyv miatt a halak témájában is igen kiművelt. Csakhogy semmi olyat nem csinál, amit nem ő óhajt csinálni, hanem mondjuk az óvónők kezdeményeznek. A nevtanos pszichológus nővel várakozáson felül jól kijön, már a harmadik alkalommal egyedül ment be. Ebben némi segítségünkre volt az a szuper transzformersz űrhajó, ami abban a szobában van. A pszichonéni szerint szüksége lesz  némi fejlesztésre, elsősorban  a feladattudat erősítése terén, hát kíváncsi leszek, hol tart most a tudomány, képesek lesznek-e e téren bármit elérni, vagy simán csak kivárjuk, míg megérik magától, ami nálam előre vetíti, hogy nem fog iskolába menni jövőre.

Volt még anyák napja is, ahol - szemben a tavalyi műsorral - kiskomám végre nem az ölemben ült, hanem a többiekkel együtt részt vett a műsorban. Persze nem volt hajlandó verset mondani és énekelni sem (mondjuk én nem is értem ezt a műsorozást igazán), és a mozgásoknál is volt némi tuszkolás, mire ide meg oda állt, de végigcsinálta, és kaptam tőle ajándékokat is.

Itthon egyébként minden nagyon kedélyes vele, Ábelnek fantasztikus bátyja, kicsit aggódtunk, hogy ő rosszul fogja majd viselni, hogy más is a középpontba kerül, de egyelőre nagyon jól megvannak. Ábelt kevesen tudják olyan jól szórakoztatni, mint ő.

Persze vannak féltékenységre utaló jelek is, például, ha Ábel az apja ölében van, mert épp nyűgös, vagy a helyzet olyan, akkor általában jön azzal, hogy "kettő gyerek odaférjen!", és akkor apának őt is fel kell vennie és így kerek lesz a világ ... Végül is apának két igen széles válla van.

Szóval, akkor retrospektíve jöjjön Ákos születésnapja, amiről eleddig még nem volt mód megemlékezni.

Mert már tizenegy éves. Hogy hova tűnt el ez a tizenegy év, arról nem sokat tudok, de rajta azért látszik a korosodás erősen, lassan minden dimenziójában eléri az én méreteimet, a lábunk már egyforma, úgy veszek neki cipőt, hogy felpróbálom én, és megveszem, ami jó. Sokáig nyilván nem fog ez már menni, mert az én lábam nem nő egy ideje, ugyi, az övé pedig nem kis tempóban.

Magasságra és súlyra átlagosnak mondható (146 cm, 36 kg), a csontja szerintem már most erősebbek az enyémeknél. A hokinak köszönhetően láthatóan izmosodik, ami nem lesz hátrány pár év múlva.

És hát kiskamasz. Szemtelen, okos, és tőle szokatlanul néha kifejezetten idegesítő. Rendetlen, borzasztóan, bár érdekes, hogy viszonylag kis számban hagyja el a holmiját, a télen végül egy sapka vagy kesztyű sem hiányzott, bár ebben nekem is van némi érdemem, mert addig mantráztam neki, ha valami hiányzott, hogy megkereste, csak hagyjam már békén. A táskája egy kupleráj általában, a könyvei retkesek, szakadtak, szamárfülesek, összefirkáltak (már kezdődik a bajuszrajzolgatás a történelmi személyiségek portréira ...).

A csellótanára viszont áradozik róla, nagyon gyorsan és jól halad, ezt mi is érzékeljük, kifejezetten tisztán és élvezettel játszik, ha egyszer nekiáll gyakorolni, mert nem mindig indul neki könnyen. Nem azért, mert ne szeretné, vagy kinlódásként élné meg a gyakorlást, erről (egyelőre) szó sincs, hanem mert például nehezen szakad el a tabletjétől. A csellóban amúgy rég behozta a nála egy vagy több évvel ezelőtt csellózni kezdő osztálytársait, egy csomó koncertre és meghallgatásra viszik őt a tanárai.

Az iskolában is jól áll, második félévben kifejezetten jól, a tanítónéni is elégedett vele, mondjuk persze a szemtelenség az az iskolában is szemtelenség, de szerencsére a tanítónéni ismeri a korosztály sajátosságait.

Ja igen, tablet. Mert hogy van neki, igen, képes volt összeszorított szájjal kibekkelni, míg szépen összegyűlik a zsebpénze a legolcsóbb tabletre, ami csak létezik a piacon, és minden lelkibeszéd ellenére, miszerint jobban járna, ha inkább várna egy kicsit és venne egy jobbat, vett egy alapdarabot. És boldog. Én már kevésbé, mert még a cipő rajta van, már a tabletet nyomogatja, ha kérek tőle valamit, akkor fél óra, mire fel bír állni, ha meg csinál valamit, akkor másfél percenként ül le egy kicsit tabletezni, hogy aztán ismét fél óra legyen, mire folytatja a tevékenységét .... Ezt a részt muszáj lesz rendbe tenni, mert hiába szókirakózik a gépén többnyire (meg minecraft, és egybek is persze), szerintem még enni is elfelejtene, ha nem szólnánk neki.

Van még a vasút, ahol most már túl van a tanulószolgálatokon, egy ideje már önálló szolgálatot lát el, és egész jó minősítéseket kap annak ellenére, hogy a szóbeli érdékelés alapján nem tartják kifogástalannal az elméleti tudását, a naplózói naplóját pedig szó szerint borzalmasnak ítélték meg. De ez kiskomámat nem zavarja a legkevésbé sem, amíg egyenruhát húzhat.