A helyzet az, hogy kiválóan tudunk programot szervezni. Magunknak legalább is. Ma volt állítólag az utolsó kedélyes őszi meleg nap, és mi ezt ki is használtuk, alaposan. Apa már tegnap eltervezte, hogy akkor irány Visegrád, úgyhogy már reggel így készültünk. Persze a reggelből végül is délután egy óra lett, mire nekilódultunk, de ez már csak így szokott lenni nálunk. A napunkat amúgy tökéletesnek is mondanám, ha nem keresített volna bele a permanens fejfájásom, ami a fél zsák bekapott gyógyszerre sem reagált...
A Visegrád felé vezető hegyi út így ősszel pazar, csak ámultunk és bámultunk a fák színein. Ha Visegrád, akkor egyértelmű, hogy bobpálya. Szerencsére nem gondolták túl sokat, hogy a mai napot a bobpályán töltik, bár voltak elegen, de nem kellett hosszú sorokat végigállni egy egy körnél. Ákosom számára természetesen a bob is vonat, ennek megfelelő hangeffektusokkal kísérte a menetet.
Két kör után tartottunk egy uzsonnaszünetet.
A természet lágy ölén még a sajtosszendvics is jobban csúszik.
Aztán újabb kör, ezúttal anyával.
Újabb szünet, hancúr apával.
És az utolsó csúszás, a nyári bobpályán.
Mikor elfogytak a jegyek, továbbindultunk. Még nyár elején fedeztük fel Zsuzsival a szentendrei Múzeum Cukrászdát, és hát mivel útbaesett, nem is próbálkoztunk meneküléssel, hanem eltöltöttünk egy órácskát különféle pusztulásra ítélt süteményekkel. Ákos egy mikiegeres marcipánizét választott, és nagy boldogan lapátolta befelé.
Hazafelé egy kis vásárolgatás is volt, hogy nekem is legyen valami extra élmény. Sikerült jó későn hazajutni, de ez senkit nem zavar ma, amikor úgyis egy egész órával hosszabb az éjszaka.
