lucilla viszontagságai

Forró csoki, frangepan...

Kámragyőződzsémsz vagyok! - ezt ismételgette ma nagyjából tíz percenként kiskomám. Még a dzsémsz dolgot érteném (James mozdony a Thomas barátai közül), de hogy kámragyőző ....

Pénteken nyílt nap volt az óvodában, Zacco fényképezővel ment és illően dokumentálta az eseményeket. Ákos az óvónénik szerint a szokásoshoz képes erősen visszafogott volt. Az óvónők ismét meséltek az óvódai nevelés menetéről, felhívták a figyelmünket arra, hogy a gyerek számára a szabad játék és a sok családi élmény  nyújtja a legjobb fejlődési lehetőséget. A tematika az ősz témája köré összpontosult, bemutatták, hogy milyen feladatokat csinálnak egy átlagos óvodai napon, így például kukoricát morzsoltak, játszottak a kukoricaszemekkel és így tovább. Aztán bemutatták az aranyszőrű bárány c. meséből készült előadásukat.

Hogy ne csak a legvidámabb eseteket meséljem, van itt néhány eset, amikor a fegyelmezettség győzött ugyan, de nagy lelkiviharokat kavart.

Minap már eléggé este volt, amikor közöltem, hogy ideje fürödni és hát ugye össze kellene pakolni a legokat. Erre persze vágott egy nagyon durcás képet (kénytelen voltam kimenni a szobából és úgy röhögni, nehogy megsértsem kiskomám méltóságát) és közölte, hogy én pakoljak össze. Én persze ellenálltam és közöltem vele, hogy bizony neki kell összepakolnia, főleg, ha még egy légyszívesre sem futja. És kivonultam a szobából. Erre kiskomám nagy dérrel-dúrral elkezdett pakolni, de közben dünnyögött magában, hogy ő mennyire fáradt és mindenki láthassa, hogy az ő kezéből kiesik minden. És így is lett, felmarkolt egy adag sínt, aztán útközben ki-ki potyogtatott belőle párat, mire a dobozhoz ért, már legfeljebb egy darab volt a kezében. Néha pedig lefeküdt a kanapéra, az égre (plafonra) szegezte tekintetét, demostrálandó a fáradságát. De megcsinálta végül, minden darab lego a dobozba került.

Ma reggel az ébredés nem ment könnyen, ahogy az hétfő reggel már csak lenni szokott. Ébresztgettem szépen, közben felöltöztem, ismét ébresztgettem, de sikertelenül, közölte, hogy ő bizony nem akar óvodába menni, mert aludni akar és nem is kicsit, hanem sokat. Aztán egyszer csak kijött a konyhába (felkelt!, pár hónapja ez nem így lett volna) és elkezdett óbégatni. Hogy ő nem is akar óvodába menni. Aztán persze elbeszélgettünk a dolgokról, hogy őneki nem is az óvódába menéssel van a gondja, csak aludni szeretne, mert szinte sötét van, csevegtünk egy kicsit a rövidülő nappalokról, sötét reggelekről, szóba került a télapó is, aki ilyenkortájt már készülődik, így persze mindjárt meglett a jobb kedve is, és vidáman indultunk végülis el az óvódába.

Szóval ha sírva vagy dünnyögve, de csinálja, amit kérünk tőle. Kis fegyelmezett komácskám. Kétéves korában nem hittem, hogy eljön ez az időszak egyszer.

Ákosomék ma bábszínházban voltak apával, most a Túl a maszathegyen c. előadást nézték meg. (Persze Zsuzsival mi is el akartunk menni, de sajnos csak két jegy volt. Így hát mi kénytelenek voltunk az időt vásárlással elütni.) Ákos szokás szerint nagyon élvezte az előadást, hát még azt, hogy a kisföldalattin összefutottak magával a Paca cárral...

Ha Ákosomat mostanság jellemezni kéne, elsőként azt mondanám, hogy fegyelmezett. Apával mi csak ámulunk és bámulunk, hogy mennyire fegyelmezett lett Ákos. Minap például este, mielőtt lefeküdtünk, apa még benézett Ákosomhoz szokás szerint. Kiskomám nyitott szemmel feküdt a sötétben. Mi a baj? - kérdezte Zacco. Semmi, - felelte Ákos - csak várom, hogy elrendezkedjetek (sic!) és lefeküdjetek! Na igen, az már régóta szabály, hogy addig nem jöhet át az ágyunkba, amíg nem alszunk el mi is, ezzel próbáltuk meg valamelyest keretek közé szorítani az átjárkálást. Persze továbbra is velünk alszik az éjszaka közepétől. Pár hete még simán átjött volna, mire mi visszaküldük volna az ágyába. Most viszont nem. Vár. Türelmesen. Mi meg elképedünk.

Múlt vasárnap éppen nagy vonatozásban volt kiskomám, amikor megkérdeztem tőle, hogy van-e kedve eljönni velem a közlekedési múzeumba. Erre ő: jó, de akkor gyorsan összepakolok. És már csinálta is.

És még sorolhatnám a történeteket. Eddig egyszer sem ütöttük meg, nem kapott büntetést a szó általánosan használt értelmében, nem ráztuk meg, nem üvöltöttünk vele örjöngve. Persze nincsenek illúzióim, lesznek újabb nehéz időszakok.

Azt hiszem, igaza van Vekerdynek.  Minden szavát tanítani kellene.

Ákosom ma reggel eszébe jutott, hogy van cedevita itthon, amiből még Horvátországból hoztunk egy kisebb dobozzal, főleg az én nosztalgikus emlékeimből kifolyólag: - Tudod anya, amit hoztál a sósvíztől, azt a citrombeleteszőt!

Ákosom nagyon jól érzi magát, a betegségnek semmi nyoma, bár nyilván odabenn azért ádáz küzdelmet vív egymással a baci és az antibiotikum. És hát nagyon jól mulatnak Valival itthon. Ma például a Mikulásnak írtak levelet.

Mert honnan is tudná a Mikulás, hogy mit is szeretne kiskomám kapni. Na persze számunkra nem meglepetés ez, lassan azért kell nagyobb lakásba költöznünk, hogy helye legyen Ákos gigantikus autóparkjának, ő ennek ellenére autót gondolt kérni. A télapó címzést Vali írta a papírra, erre kiskomám suttyomban lemásolta, nem kis döbbenetünkre.

Hát, a baj, ha jön, csőstől jön.

Először is: Ákosom hosszú-hosszú idő óta először beteg komolyabban. Tegnap ébresztgettem, éreztem, hogy lángol a bőre. Gyorsan mértünk lázat neki apával, fel sem ébredt kiskomám: 38,4 C. Aztán mikor felébredt, persze nyűgös volt, nem akarta bevenni a lázcsillapítót, gondoltuk, demonstráljuk neki, hogy milyen lázas, de csak 37,4 C volt, erre nem tudtunk gombot varrni, így hát eltekintettünk a gyógyszertől. Aztán jobb kedvre derül és elkezdett játszani. Tekintettel a szokásos őszi örjöngésre (azt hiszem, van valahol egy titkos eljárás rend, ami a pénztári jogszályok elfogadást totális elmebajhoz köti, anélkül ilyeneket kibocsátani nem lehet) apa maradt itthon Ákosommal. Este a dokibácsi konstatálta, hogy kiskomám torkában bizonyos Gennyes Torok Gyula vendégeskedik, és kiebrudalásához nem nélkülözhetjük az antibiotikumot. Hát legyen. Vali és Lali feljött. Ákosom annyira boldog volt, amikor mondjuk, hogy a mama és a papa ideutazik, hogy őt pátyolgassák, hogy nem is akart elaludni, de a betegség kifárasztotta, így öt percen belül húzta a lóbőrt. Úgyhogy az üdvözlő indiántáncot végülis reggel lejtette el.

Engem pedig a migrén lepett meg, 15 éves korom óta nem találkoztunk, nem mondom, hogy kitörő örömmel üdvözöltem. Mondjuk már délután sejtettem, hogy ez lesz, amikor hiába próbáltam még csiszolgatni az előterjesztést, ahová néztem, ott bizony fényes foltok ugrálgattak. Aztán megérkezett a féloldali fejfájás és a hányinger is. Nem is részletezem tovább, pokoli volt. Reggelre enyhült, de azért kopácsoltak odabenn ma egész nap.

Szóval, így mulatunk mostanság.

Beszélgetünk apával minap, magyarázok neki valamiről, hogy nem szabad feltételezni, hogy..., igazából nem is emlékszem pontosan mi is volt a téma, azonban kiskomám közbevágott:

- Nem szabad, például(sic!), kávét inni gyerekeknek.

Muszáj volt összevissza csókolnom a kis édest.

És tegnap végülis összehoztunk azt a bizonyos speculoos+mandulakrémes finomságot. Az íze még jobb, mint ahogy kinéz.

Ismét egy hosszú és nyomasztó hét közepén járunk. Én egyre rosszabbul viselem ezt, a beköszöntő tél még nyűgösebbé tesz. Még jó, hogy Ákosomat semmi sem tudja kihozni a sodrából, az örjöngő szél sem zavarja, ugyanúgy berreg és rohangál, mint valami őrült busz, miközben nekem a könnyem csorog.

A héten ismét Brüsszel volt terítéken, és mivel a keddi ülést szünnap követett, kiszaladtam Merksplasra, mivel kezdett kínossá válni, hogy ilyen sűrűn vagyok Belgiumban, Agneshoz, Leohoz és Hannahoz pedig nem tolom ki a képemet. Így nálunk töltöttem egy igen kellemes napot. A belga vidéki élet nagyon szép, főleg, hogy - bár a szél fújt és hideg volt - hétágra sütött a nap, ami így a fűtött házból kifele nézve, bele a sok zöldbe, igen kellemesen nyugtatja a megfáradt idegeket. Mondanom sem kell, hogy bármennyire is igyekeztem, ismét sokkal nehezebb bőrönddel (és még nehezebb fenékkel) jöttem haza, mint amivel kimentem, sőt. De végre megtudtam a házi készítésű frangepan receptjét, úgyhogy a hétvégén lesz miért átmenni a Zsuzsihoz, merugye a sütőnk még mindig csak 300 C-n tud sütni...(azt hiszem, ebben az évszázadban nem számíthatok olyan időszakra, amikor is annyi időt az otthonomban tudok tölteni, ami egy szerelőváráshoz kell).

Az hazacipelt ajándékok között persze Ákosnak is lapult meglepetés, amivel nagyon-nagyon boldog kiskomám: