2013.01.23. 20:34 | Lucilla | komment

Na most az van, hogy mostanában egyik szemünk sír, a másik meg nevet, illetve inkább nevetünk, de azért kicsit fanyalgunk is. Persze, nehogy elbízzuk magunkat ...

Egyrészt: Ákos bizonyítványában van három dícséret, ami igen derék, sőt ha az angol kiválóan megfeleltet is ide vesszük, akkor négy is, ez utóbbi pedig ráadásul a legerősebb csoportban történt. De van két négyes is ugyanebben a bizonyítványban, ami egyrészt egy magatartás jegy, ami mondjuk nem zavarna különösen, másrészt egy nyelvtan. A nyelvtan jegye egyetlen félévzáró dolgozat miatt lett olyan, amilyen, és nem azért persze, mert tanulatlan lenne, vagy ostoba a beste kölke, nem, sőt, az ly-j-s szavakat magasan az elvárások felett tudja (sőt, engem komplettül überel már most helyesírás tekintetében), na meg a tárgyi dolgokat is keni-vágja, de hát egy komplett feladatot kihagyott, csak úgy, mert nem figyelt .... A figyelmetlenség és az órák közbeni "utazás" amúgy a fogadóórán minden tanárnál előkerült.

Aztán: ma voltunk a tanszaki féléves vizsgahangversenyen, ahol Ákos több darabot is előadott. Na most, ahhoz képest, hogy szeptember óra csellózik, gyönyörűen játszott, nem volt hamis (ami nagy dolog ezen a tanszakon) és az ütemet is szépen tartotta, mind zongorakíséret, mind másik csellószólam mellett. Ahogy néztem a felsőbb évfolyamosokat, a tiszta csellójáték még sok év gyakorlás után sem természetes, sőt ... Szóval nagyon büszkék voltunk rá.

Nade, közvetlenül a koncert előtt egy kedves mozdulattal lerepítette a cipőjét a lábáról, amely cipő a második emelet egyik felső (!) ablakáról pattant vissza, magával rántva az üveg nagy részét is ... Így hát Ákos egy intő várományosa, és mint ilyen óriási krokodilkönnyek között fogadott bennünket. (Amúgy - amellett, hogy baromira nem támogatom a közvagyon rongálását - az sem semmi, hogy ilyen lelkiállapot mellett is prímán teljesített a koncerten. )

2013.01.01. 13:41 | Lucilla | komment

Az idei karácsony képekben:

Ákos

Áron

Ábel

2012.12.26. 12:15 | Lucilla | komment

És akkor még egy gyors helyzetjelentés is Ábelről, aki már elmúlt három hónapos: 61 centi és 5350 gramm, hosszra bajnok a fiúk között, súlyra viszont csak mérsékelten száguld kiskomám, összesen 600 grammot szedett fel az elmúlt hónapban. Viszont jól alszik, vidám, ha ébren van, láthatóan elégedett a világ folyásával, szóval nem aggódom különösebben (egyelőre). Mivel a kórházi mérések alapján nem eszik keveset, úgyhogy valószínűleg az ő anyagcseréje ilyen, naponta több kakis pelenkája van, ami általában átöltözést is jelent, így módunk van a teljes ruházati készletünket végigpörgetni hetente többször is ... (Én nem tudom, hogy mi van a mostani pelenkákkal, a nagytesóknál ilyen problémáink nem voltak.)

Amikor ébren van, szívesen nézelődik a járókában, a lelógó tükör a kedvence, de legkedvesebb mulatsága az az, hogyha fölé hajolok és "beszélgetünk", ő mondja, hogy "hőőőőő" meg, hogy "ekke" és ezekhez hasonlók, én pedig beszámolok neki az aktuális gondolataimról. Mindketten remekül szórakozunk.

2012.12.26. 01:52 | Lucilla | komment

Már egy hónapja is, na meg most épp más lenne aktuális, de azért mégis leírom, mi is volt a Margitban.

Merthogy ugye említettem, hogy jártunk még októberben a fejlődésneurológián, ahol alapvetően rendben találták Ábelemet, de volt egy reflex, amit nem sikerült kiváltani és némi feszesség a lábában, így visszarendeltek bennünket november második felében egy kontrollra. Addig is fektessem jó sokat hasra, kaptuk ukázba. Ebben amúgy nem volt hiba, hiszen kiskomám hazaérkezése napjától folyamatosan hason alszik, máshogy nem is hajlandó néhány kivételes alkalomtól eltekintve. A sok hasonfekvés eleinte nem járt túl sok eredménnyel, még 8 hetes korában sem emelte jobban fejét kiskomám, mint újszülöttként, kezdtem is aggódni. Aztán, úgy a második hóforduló előtt néhány nappal egyszercsak meglepett bennünket néhány igazán szép mutatvánnyal, így a kontrollra abban a biztos tudatban vonultunk be, hogy két lábbal fognak kirúgni onnan mindkettőnket.

Hát, nem így történt, ezúttal Felkai drnő vizsgálta meg Ábelt, aki szintén megállapította, hogy hiányzik az a bizonyos reflex, na meg a lába is feszes és noha ügyünk azért túl súlyosnak nem látszik, a későbbiekben lehetnek problémák, amelyek megelőzhetőek, ha idejében lépünk. Így beutalt bennünket egy hét kivizsgálásra az osztályra. Mindez történt pénteken, a beutaló pedig hétfőre szólt.

Így aztán mit volt mit tenni, gyorsan felinvitáltuk Valiékat a két nagyfiú pesztrálására, összeszedtem, amit fontosnak tartottam magunkkal vinni és némi aggodalmak között bevonultunk a nagyhírű intézménybe. Mert a Margit fejlődésneurológiája a régi svábhegyi osztály reinkarnációja, a google igen kemény sztorikat dobott ki az ott zajló kivizsgálásokról, a katonás rendről, a bébik és anyukáik lelki szükségleteinek lábbal taposásáról és így tovább ...

Ezen információk amúgy később jórészt cáfolódtak, de bevonulásunk során elég komoly szorongást okozott nekem, hogy a mi kis kiforrott párosunkkal mi lesz, az igény szerinti szoptatást hogyan fogjuk megoldani, és hogy az én kiegyensúlyozott bébim vajon milyen lelkiállapotban fog a kórházból hazatérni.

A netes információk leghasznosabbika az volt, amelyik azt javasolta, hogy ne menjünk oda túl korán hétfőn. A kivizsgálások alapesetben hétfőtől péntekig tartanak, akinél van valami gond pl. az EEG vizsgálaton, ott tovább is benntartják a kis beteget. A beutalónk hétfőn 9-10 óra közöttre szólt, és a 11-et céloztam meg, de végül a viszontagságos odautunk miatt végül hn 12 lett belőle, ami miatt kicsit aggódtam, hogy már be sem jutunk, de végül tökéletes időpontnak bizonyult.  A menetrend úgy néz ki, hogy először van egy felvételes vizsgálat, ami után a babát elviszi egy nővér, és legközelebb délután háromkor lehet ismét találkozni vele. Na most, érkezésünk után kicsit várni kellett, így végül a vizsgálat után úgy hn 2-kor voltam kénytelen kezemből a bébimet kiadni, így alig egy óra múlva már ismét egymáséi lehettünk, ez alatt én is birtokba vehettem szállásomat az ötödiken, mert szerencsére a szoptatós anyukák benn lakhatnak, elsősorban persze a vidékiek, de ha van hely, akkor a budapestiek is. Hely volt bőven, elég kiábrándító, hogy a 17-18 babából összesen 6 db anyuka tartott igényt erre a lehetőségre, pedig a bejáró anyukák este 9-től másnap reggel 11-ig nem találkozhatnak a bébijükkel, a közbeeső etetéseket a nővérek intézik.

Amúgy még ez az egy óra is elég volt Ábelemnek, hogy sírva fogadjon, igaz éhes volt, mert viszontagságos érkezésünk és a beköltözés miatt csak egy gyors ebédre volt ideje. Miután megettem, visszatért a jókedve és onnantól kezdve gyakorlatilag nem is sírt az ott töltött idő alatt.

A kórházba csak pelenkát és popsitörlőt, valamint a légzésfigyelőnket hozhattuk, minden mást a kórház adott, higiéniai okokból, így Ábelemnek rózsaszín cumija volt, amit amúgy nem vett zokon, mivel a színét leszámítva teljesen megegyezett az otthoni darabbal. (Mondtam neki amúgy, hogy a bátyja is rózsaszín cumival kezdte mégis férfiember lett belőle, így természetesen minden aggodalma elszállt.)

Egy Luca nevű kislánnyal laktunk együtt, mondtam is Ábelnek, hogy legközelebb majd csak akkor fog nővel szobában aludni, ha csaja lesz, úgyhogy élvezze ki a koedukált elhelyezést, amennyire csak lehet. A nővérek nagyon helyes ruhákat adtak, az én személyes kedvencem Ábel öltözékei közül a következő volt:

Az osztály rendje amúgy valóban katonás, a nővérek az eligazításon részletes utasításba adták, hogy mikor mit is kell a bébivel csinálni, mikor etetünk (természetesen minden étkezést mérni kell és jelenteni), mikor pelenkázunk, mikor lehetünk benn a gyerekkel és mikor nem. A hét végére nagyjából én is elfogadtam a fegyelmezett rendszert, nyilván másként nem is működne, és nálunk egyébként is igen jól ment a dolog, Ábel az első pillanattól vidáman átállt a háromóránkénti étkezésre (és noha én a magam részéről ezt a rendszert otthon is támogattam volna, itthon ugyanolyan seperc alatt visszaállt az igény szerinti, azaz két-két és félóránkénti menetrendre). A folyamatos mérés pedig igencsak megnyugtatott, hogy igen szép mennyiségeket eszik Ábel, 750-850 grammokat naponta. Így hiába nem hasít hízás ügyében túlságosan, tudom, hogy ennek nem az az oka, hogy nem kap eleget enni.

A rend része az is, hogy elvileg a gyerekekhez a hajnali fél 5-ös étkezés után csak 11-kor lehet ismét bemenni, így egy étkezést a nővérek oldanak meg, a szoptatott bébik esetében lefejt tejjel vagy tápszerrel. Ez a részlet az első pillanattól fogva igen zavart engem, hiszen Ábel egyszer evett életében tápszert, élete első étkezésekor, azóta kizárólag anyatejet kap és kizárólag eredeti csomagolásból, így azt sem tudtam, hogy elfogadja-e egyáltalán a cumisüveget. Az igény szerinti szoptatás miatt pedig nincs módom előre fejni ... Így aztán első este lezsíroztam az éjszakás nővérekkel, hogy én beosonnék reggel fél nyolc magasságában a bébimet megetetni. Ők jól beleegyeztek, de csak másnap reggel tudatosult, hogy az éjszakai brigád addigra már távozott, így a folyosón összefutva a legvérmesebb nővérrel igencsak le lettem szedve a lábamról, hogy mit képzelek, ki engedte meg, hogy bejöjjek ebben a szent órában az osztályra? Mondtam, hogy az éjszakás nővérekkel egyeztettem, erre nagy kegyesen rábólintott, hogy bemenjek, de megesketett, hogy nyolc előtt távozom. Én persze megígértem, hogy igyekezni fogok, és már repültem is bébimhez, aki örömmel rávetette magát a cicikre, pedig úgy ébresztettem fel és a rendelkezésre álló idő alatt evett annyit, hogy nem kellett aggódnom, hogy kihúzza-e 11-ig.

Persze én nem voltam boldog, hogy szinte besurranó tolvajnak kellett magamat éreznem, így egész nap azon elmélkedtem, hogy hogyan tudnék fejni, és már az esti műszakkal egyezkedtem, hogy hogyan oldjuk meg, amikor tájékoztattak, hogy rajta van Ábel kórlapján hogy megetethetem minden reggel magam, így végül ez a probléma is megoldódott, nyugodtan osonkodtam be minden nap kiskomámhoz. Mint kiderült én voltam az egyetlen ilyen bátor és privilegizált ...

Az ilyen nehézségeken kívül tulajdonképp kész szanatórium volt nekünk, nekem ugye semmi más dolgom nem volt, mint a bébim jókedvét ápolgatni, se tesók, se háztartás nem vont el tőle, így - amikor ébren volt - folyamatosan beszélgettünk, remekül szórakoztunk, minden nyekkre azonnal ugrottam, Ábel láthatóan nagyon élvezte az osztatlan figyelmet.

A kivizsgálás során minden nap többször is megvizsgálták kiskomámat: az orvosunk, a gyógytornászok, a szemész, a pszichológus, volt EEG és még más műszeres vizsgálat is, no meg egy vérvételt is előírtak Ábelnek. A vizsgálatok többségét többször is megismételték, hogy az objektív szakvéleményt ne befolyásolja a bébi aktuális kedélyállapota. A vérvételt leszámítva a vizsgálatok nem voltak fájdalmasak, vagy kellemetlenek, Ábel azokon a vizsgálatokon, ahol én is benn voltam, kifejezetten élvezte, hogy buzerálják.

Pénteken szerencsére mi azon szerencsések közé kerültünk, akik haza is mehettek. Ábelnél egy komolyabb vérszegénységet diagnosztizáltak, így vaskúrára lett fogva (szóval úgy néz ki, hogy a levált méhlepény őt is érintette ...), továbbá meg kell ismételni az egyik műszeres vizsgálatot, mert annak az eredménye nem lett jó, de összességében rendben találták Ábelt, de a szoros követést nem úsztuk meg, így havonta meg kell jelennünk az osztályon egy vizit erejéig.

2012.11.19. 22:05 | Lucilla | komment

Ákos és a krumplinyomda, avagy a művész réved, miközben alkot ....

A kép a nyílt napon készült (thanx to Kiss apuka), ahol most végre betekintést nyerhettünk olyan órákba is, amelyek általában nem szerepelnek a nyílt napok menűsorában. Így láttunk testnevelés órát, ami nagyon mozgalmas volt, jól kimozgatta a gyerekeket, de úgy, hogy az óra nagyobbik része játékkal telt, így ezzel igen elégedett voltam. Láttam angol órát is, ahol a tanítónő végig angolul kommunikált a gyerekekkel, ami nem kis dolog, ha azt vesszük, hogy harmadik hónapja tanulják a nyelvet hivatalosan. Ákos a legerősebb angol csoportba került, mint megtudtam, és nyilván a többi gyereknek sem volt teljesen új a nyelv, de ennek ellenére pozitív meglepetés volt ez. A tanítónő amúgy a technika igen széles tárházát veti be óráról órára, hogy kellően izgalmas legyen a tanulás, így most pl. youtube-n néztünk különöböző ábécés dalokat.

Volt matekóra is, ebben nem sok meglepetés volt, hiszen láttam már tavaly is, nagyon jó hangulatú volt ez is, kifejezetten érdekes feladatokkal, nem nagyon láttam lankadó figyelmet ... És a végén ratnika óra volt, ahogy a gyerekek hívják, ugyanis egymás után van technika és rajz óra, ami néha keveredik. Ebből csak egyet néztem meg, azt is csak félig, mert Ábelem étkezni óhajtott és amúgy is fogyott a türelme, végül is négy órát végig követtünk, igen szép teljesítmény ez egy alig két hónapostól ...

Délután a cselló órán anyu képviselt bennünket, én még szerdán konzultáltam Gábor bácsival, aki igen csak elégedett Ákos előmenetelével. Ezt jó hallani, mert nekünk még nem igazán élményszerű a napi gyakorlások során hallgatni a csellószót ...

Ákos szerdán egyébként koncertet is adott többedmagával a zeneiskolában, mivel a szolfézstanítónéni beválogatta őt egy kamarakórusba, és felléptek a Kodály emlékesten, nem kis sikerrel.

2012.11.11. 00:14 | Lucilla | komment

Első kép hármukról, ami nem ment könnyen, egyik sem volt túl kooperatív, de legalább rajta vannak mind a hárman és mindegyikük látszik is ...

És egy sorozat Ábelünkről, aki nagyon vidám volt ma ...

2012.10.28. 12:22 | Lucilla | komment

Lassan kifele megyünk az újszülöttkorból és alig meséltem még a legkisebb legénykéről ... Így most retrospektíve fogom ezt megtenni.

Két hetesen ilyen aprócska volt még kiskomám, nagyjából ekkora nyerte vissza a születési súlyát ...

Hazatérésünk óta rendíthetetlenül gyűjti a grammokat a bőre alá, hetente nagyjából 300 grammot hízik, a múlt heti 5 hetes mérésen már 4150-nek mértük a védőnővel. A doki nagyon elégedett a fejlődésével, na meg úgy alapból meglehetősen hibátlannak tartja. Mi azért elzarándokoltunk a fejlődésneurológiára, tekintettel a viszontagságos születésére, ott is nagyjából rendben találták kiskomámat, a fejét azonban nem emelte megnyugtatóan, így novemberben még egyszer vissza kell mennünk egy ellenőrzésre, de se tornát, se egyéb kezelést nem írtak elő, csak hogy legyen hason jó sokat. Ebben amúgy nincs hiba, mert Ábelünk szinte kizárólag csak hason hajlandó aludni, az utóbbi időben már a babakocsiban is, így elalvás előtt van módja emelgetni a fejét. Meg is teszi ő ezt és van is fejlődés a dologban, remélem, a legközelebb már megnyugtató eredménye lesz a vizsgálatnak.

Ilyen volt Ábel még toka nélkül, bő két hetesen ...

Három és fél hetesen már tokásodott ...

Az alábbi kép pedig egészen friss, azaz mai, ezen már némi mosolykezdemény is látható, ami Zümi barátjának szól ...

Ábel amúgy nagyon szociális gyerek, már két hetesen nagyon próbált mosolyogni, és nagyon szereti az arcokat tanulmányozni, közben lelkesen heőzik és nagyjából egy hónapos kora óta már szórja a mosolyokat is. Ákosnak elég csak odapillantania ehhez, nekem azért meg kell küzdenem érte, de az anyák sorsa már csak ilyen.

Amúgy eszik-alszik típusú gyerek ő is, bár a hajnalokat mostanában nyögéssel tölti, hogy miért épp akkor, erre nem sikerült választ nyerni, ahogy megoldást sem, így kedélyes pocaktornával töltjük időnket pirkadatkor rendszeresen. Mostanában viszont előfordul, hogy éjjel akár 4-5 óra is kimarad két kaja között, így volt már, hogy 3+ órát aludhattam egyhuzamban. Kockásra mindenesetre azóta sem sikerült aludni a fejem, de egészen biztató a helyzet.

2012.10.13. 13:19 | Lucilla | komment

Back to '80s (Commodore 64)

2012.10.12. 19:49 | Lucilla | komment

 

Elérkezett ez a pillanat is, Ákos nagyjából három éves kora óta várja, hogy elég nagy legyen ahhoz, hogy kitanulhassa a gyerekvasutas szakmát. Amikor utánanéztem, hogy mivel is jár az ilyesmi, hát leesett az állam: négy hónapon át minden héten több órán keresztül jónéhány tárgyat kell úgy elsajátítani, hogy abból aztán a tanfolyam végén vizsgázni is tudjon kiskomám. Minden héten vagy egy péntek délutánt, vagy egy teljes szombatot kell áldozni az ügy érdekében. Kérdeztem is Ákost, hogy jól meggondolta-e, hogy még ebbe is bele akar vágni, mert hát panaszkodott még a tanév elején, hogy neki rengeteg a dolga ... De tántoríthatatlan volt, így hát múlt héten felkerekedtünk és összcsaládilag kivonultunk a Hűvösvölgybe. Áron és apa vonatoztak, amíg Ákost az ifivezetők szórakoztatták, én pedig Ábelemmel a szülői értekezleten vettünk részt, ahol ki lettünk okosítva mindet témában.

Megmondom őszintén, hogy alapvetően nagyon szimpatikusnak találom ezt az egész gyerekvasutasságot, egy csomó dolgot fog Ákos tanulni, ami később is hasznára válhat, sok időt fog a szabadban tölteni télen-nyáron, amíg szolgálatot lát el, és mivel valójában kőkemény munkáról van szó, kap némi rálátást a felnőtt élet kihívásaira is.

A tanfolyamon a tanuláson kívül rengeteg kirándulás is lesz, és persze egyéb mulatság, mert nagyon fontosnak tartják a közösségszervezés részt is, ahogy elnéztem az ifivezetőket, akik alapvetően nagykamaszok, hát nem fogom bánni, ha Ákosom is inkább ezzel tölti majd az idejét pár év múlva és nem valami kevésbé építő mulatsággal.

Az első napot nagyon élvezte Ákosom, persze jórészt játszottak és ismerkedtek a dolgokkal, de azért volt tanítás is, így kiskomám meglepett bennünket élete első igazán összeszedett órai jegyzetelésével.

Ma pedig azt találta mondani nekem, amíg az oktatás helyszínére vágtáztunk, hogy ez élete legszebb napja, mert nem elég, hogy gyerekvasutas tanfolyamra mehet, de ma kapta kézhez a gyakorló csellóját is (amit így cipelhettünk végig a kerületen ...) Emlékeztettem arra, hogy mondott már ilyet, amikor Legolandban voltunk, érdekelt, hogy ahhoz hogy viszonyul a mai nap, erre kifejtette, hogy jó, akkor az idei év legszebb napja ez a mai. Hát remélem, a lelkesedés cselló és vasutas ügyben is kitart jóideig.

Áron pedig a hetet Valiéknál tölti, igazán meglepett mindenkit, hogy úgy döntött, elmegy velük, mert előtte apukám is csábította, de nagyon kategórikusan elutasította az ajánlatot, erre vasárnap fogta magát és határozottan kijelentette, hogy ő most akkor utazik. Azóta élvezi nagyszülei figyelmét, és noha már tegnap nagyon várta, hogy jöhessen haza, nagyon jól érzi magát, ami nem is csoda, hiszen minden kívánságát lesik ...

 

2012.09.30. 00:21 | Lucilla | komment

Nem is mentegetőzök a sok-sok blogbejegyzés-mentes idő miatt, jöjjön inkább a nagy hír: 2012. szeptember 20-án, 14.29 perckor megszületett Ábel, 3350 grammal és 53 centiméterrel.

Érkezése meglehetősen viszontagságosra sikerült, így aki nem szereti magát ilyen történetekkel borzasztani, azoknak ajánlom olvasgatásra inkább Ákos és Áron születésének történetét.

Hát igen, nem volt kicsi a pocak a terhesség végén, a képen nem is látszik igazán, hogy mennyire nagy volt, de az utolsó két hónapban konkrétan bazári látványosságnak éreztem magam, akárkivel találkoztam, elképedve méregette, és hát a kérdések is eléggé untattak: hányan vannak odabenn? na meg, hogy ma szülök vagy holnap? és így tovább. De nem csak az ismerősöknek tűnt fel a méret, az utcán is rendszeresen állítottak meg, naponta jó párszor teljesen idegenek, vagy a pénztárosnők és bárki, akivel valamilyen interakcióba keveredtem. (Amúgy ugyanez a pocak láthatatlannak bizonyult rendszeresen a 4-6 villamosokon, és időnként a metrón is, mert leülni igen ritkán sikerült ...)

A méretet amúgy én is éreztem, nagyon lelassultam az utolsó hetekre, a meleg sem segített sokat, így totál kriplinek éreztem magam időnként, a szokásos ügymenet negyedét-felét tudtam megcsinálni.

Aztán, úgy a 37. hét elején egyszercsak úgy éreztem, hogy eljött a mélypont, amikor sikerült a hűtőszekrény ajtajával leszakítanom a nagy lábujjam körmét, a kádban zokogtam vérző lábam felett, szintén vérző orral, miközben Áronom épp egy hányós fosós vírussal küzdött a wc-n ... Innen visszatekintve már erősen vicces ez az elkeseredés, hol volt ez attól, ami még várt rám, ugye. A körmöt amúgy visszavarrták a traumatológián, kitűnő munkát végeztek, két hét elteltével már olyan volt a lábam, mint régen, nagy könnyebbség ez amúgy.

Az utolsó időben a munkába járás is komoly erőpróba volt, na meg, hogy ébren tudjak maradni a nyolc és fél óra munkaidő alatt (nem mindig sikerült ...), végül egy héttel a szülés előtt sikerült kiiratkoznom a közigazgatásból és elintéznem azt a néhány dolgot, amit szerettem volna.

Közben szorgalmasan jártam CTG-re, ahol mindig kitűnő volt az eredmény, Ábel baba tartotta magát jó szokásához, hogy nem ijesztegette pánikolós anyját. Múlt héten hétfőn a prof tájékoztatott arról, hogy a hét második felében egy konferencián lesz, így megnézve az időjárás jelentést, szinte biztos voltam abban, hogy csütörtök lesz a születés napja, mert hát miért pont a harmadik szülést sikerüljön úgy időzíteni, hogy a dokim ott legyen ... Így is lett.

Noha már kedden és szerdán is erős fájdalmaim voltak, volt, hogy le kellett feküdnöm, végül vaklármának bizonyultak. Nem volt vicces amúgy, mert a prof - Áron 2.5 órás születését figyelembe véve - a lelkemre kötötte, hogy ne lacafacázzak, azonnal induljak el a klinika felé, ha úgy érzem, hogy szülök. Ez az "azonnal" azonban nem mindig egyértelmű, ugye. Végül mind a két éjszaka eseménytelenül telt el, napközben meg jól voltam.

Aztán jött a csütörtöki hidegfront, ami el is indította a szülést. Valamikor hajnali 5 óra magasságában lepett meg az első fájás, amit több követett, bár nem túl gyors ütemben, így 6-ig csak figyelgettem a dolgokat, akkor viszont már szóltam Zacconak is, hogy készüljön. Mivel a fiúk kelési ideje eléggé közel volt és a fájások még mindig nem voltak túl sűrűek, úgy döntöttünk, hogy felkeltjük őket és miután Zacco engem kihajít a klinikán, elviszi a fiúkat oviba, iskolába. Ákos annyira lelkes volt a hírre, hogy Ábel kifele készülődik, hogy nagyjából egy perccel a keltés után már felöltözve és vigyorogva jelent meg a szobában, és Áront is fellelkesítette fél perc alatt. Így mind a két fiú igen felvillanyozva masírozott kifele az ajtón. A klinikára menet kicsit be is pánikoltam, hogy vaklárma az egész, mert útközben jó ideig nem is volt fájás, de a macskakő megtette a hatását, így szentségelhettem egy kicsit menet közben. A klinikán rögtön a szülőszobán jelentkeztem, ahol kedélyesen be is invitáltak és jött is az ügyeletes orvos, hogy megvizsgáljon. Itt ért az első hidegzuhany, bő egy ujjnyi tágulásnál tartottam, némiképp felpuhult méhszájjal. Tekintettel arra, hogy már a 37. hét óta nyitott volt a méhszájam egy ujjnyira, ez nem sok előrehaladást jelentett (Áronnal eltűnt méhszájjal vettek fel a szülőszobára, ugye, nagyjából hasonló ideje zajló fájások mellett ....). Mivel tágulási vérzés viszont volt, nem küldtek haza, hanem a vajúdóba kerültem. Ott teltház volt, a hidegfrontnak hála. Én az ágyon fekve felhívtam Zaccot, hogy nem kell rohannia, még sehol sem tartunk, így ő úgy döntött, hogy akkor nem mondja le a statikussal való randiját, hanem utána fog bejönni. Közben a fájások folytatódtak, de semmi sűrűsödés vagy erősödés nem volt, így kissé csalódottan feküdtem a ctg alatt, és kezdtem beletörődni, hogy nem dől meg a gyorsasági rekordom szülés témakörben.

Mivel a prof ugye vidéken konferenciázott, a szülésznő azon volt, hogy akasszon nekem egy orvost, aki végül az ügyeletes lett, a prof egyetértésével, mert telefonon azért ő is végig kísérte az eseményeket. A dokival kiegyeztünk egy burokrepesztésben, hátha azzal sikerül felpörgetni az eseményeket, de megkértem, hogy várjuk meg az uramat, hátha tényleg begyorsulnak a dolgok és pikk-pakk kiesik a gyerek. (Ó, mily naív gondolat volt ez ...) Így közben kedélyesen elfoglaltam helyemet a kijelölt, kettes számú szülőszobán, egész lelkes is lettem, hogy akkor szülünk. Kicsit sétálgattam, ücsörögtem, így kényelmesebb volt, mint fekve a vajúdóban, mert a fájások azért csak-csak jöttek, noha továbbra sem túl sűrűn, és csak minden második volt kellően erős.

Aztán beesett az uram, a doki pedig megrepesztette a burkot és kiderült, hogy a magzatvíz nem tiszta, hanem meconiumos. Azonnal megállt bennem az ütő, az optimizmusomnak annyi lett, mert noha én magam is meconiumos magzatvízből születtem, de elég sokat olvastam ennek okáról és következményeiről ahhoz, hogy ismerjem a lehetséges kimeneteleket. A doki is összeráncolta a homlokát. Ekkor már amúgy 6. órája vajúdtam, és alig közelítettük meg a három ujjnyi tágulást, ami szintén aggasztó volt, harmadik szülésnél nem illik ilyen kényelmesen tágulgatni. A szülésznő gyorsan bekötött egy branült (Zacco már itt majdnem elájult ...) és rákötött a ctg-re azzal, hogy nem valószínű, hogy lejöhetek róla. Szuper, gondoltam, de legalább ülhettem, ennél többre amúgy sem vágytam igazán. A fájások továbbra is csak kényelmesen jöttek, így Zaccoval szépen áttárgyaltunk néhány felújítással kapcsolatos kérdést, ilyen zavartalan beszélgetésre amúgy ritkán van módunk, a két fiú folyamatosan és párhuzamosan löki a sódert általában, amikor épp egyeztetnénk valami fontos témát. Egy óra múlva a fájások kicsit sűrűsödtek, de még mindig csak minden második-harmadik volt olyan erős, amiről el tudtam képzelni, hogy nyitják is a méhszájat.

Közben persze fél szemem a monitoron volt, a szívfrekvencián, ami általában elég szépen emelkedett fájások alatt, de egyszer csak 70 körülre esett. Azt hittem, hogy csak elcsúszott az érzékelő, de nemsokára bejött a doki, hogy a bébi ejtegeti a szívhangját, így ha nem gyorsulnak az események, akkor valamit muszáj lesz lépni. Meg is vizsgált, ekkor jártunk bő 3 ujjnyinál (kb. 8 órás vajudásnál). Kezdtem szokni magamban a császár gondolatát, mert a magam részéről úgy voltam vele, hogy egy dolog számít: a gyerek jöjjön ki onnan egészségesen, hogy én széjjel leszek kaszabolva, azt majd túlélem. Persze a doki egyelőre a várakozás mellett döntött, és szigorú megfigyelést rendelt el, így le kellett feküdni, hogy a tocograf is rámkerülhessen. Ami igen vicces 20-30 %-os fájásokat mért, miközben csillagokat láttam, de hát ez már csak ilyen. Közben bébim szívhangja többször is eltűnt a monitorról, nem tudom, hogy valóban ennyire rossz volt a helyzet, vagy csak az érzékelő nem tudta venni a jelet a fájások alatt (utána mindig visszatért), viszont rövidesen már több doki is csóválta a fejét a szobában, hogy mi legyen, mert ennek fele sem tréfa. Az új ügyeletes doki is megvizsgált, fájás közben is, hogy van-e esély még arra, hogy gyorsan kitolási szakaszba kerüljenek az események, de nem látta így ő sem. Így aztán meg is született a döntés, hogy irány a műtő. 9 óra vajúdás után még mindig csak 3 ujjnyi tágulás mellett én sem láttam sok esélyét, hogy 1-2 óra alatt túljussunk a kitolási részen, így nem vitatkoztam, na meg a rémület is eléggé eluralkodott rajtam, az el-el tűnő szívhangok miatt. A doki meg az új ügyeletes amúgy a köldökzsinórra gyanakodtak, hogy azzal lehet valami, túl rövid, vagy rá van csavarodva a bébire.

A császártól persze féltem, mégis csak egy hasi műtét, a spináltól még inkább, így megpróbáltam megbeszélni egy altatást, de eléggé kitartóan propagálták a spinált, mondván, hogy a bébibe így nem nagyon kerül át a beadott anyag, így aztán végül hagytam, hogy csinálják, ahogy jónak látják.

A műtőben egy nagyon kedves aneszteziológusnő fogadott, ő is igen meggyőzően érvelt a spinál mellett, gyorsan be is adta, és kifejezetten nem volt kellemetlen élmény, sokkal rosszabbra számítottam. Pár perc múlva már nem éreztem a fájásokat, majd újabb pár perc múlva a lábamat sem. Közben körbe barikádoztak zöld leplekkel, így látni sem láttam a doki fején kívül semmit. Az aneszteziológusnő amúgy figyelemelterelésből szórakoztatott, míg a dokik kaszaboltak, megbeszéltük a császár részleteit (a youtube-n láttam pár filmet a témában), így azt is megtudtam, hogy nem is fordítják ki a méhet mostanában. Az egyik műtősnőről meg kiderült közben, hogy a 90-es évek elején az OHVI-ben dolgozott Poros Anna osztályán, így egészen biztosan találkoztunk már, amikor transzplantáltak.

Mire ennek a végére értünk, egyszer csak gyenge síráshang hallatszott és láttam, ahogy egy kékesszürke bébit elhoznak a fejem mellett, majd néhány perc múlva jóval erősebb sírás hallatszott a műtő egy oldalhelyiségéből. Aztán egyszer csak kidugta a fejét a gyerekorvos és nagyon elégedett hangon közölte, hogy a bébi hibátlan és 9/10 apgart kapott. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt ez, innentől én is sokkal kedélyesebben cseverésztem.

Közben a doki közölte, hogy nagyon jó döntés volt a császár, mert a méhlepény egy 5 cm-es részen levált, így végül nem a köldökzsinór elmélet lett a befutó, viszont a bébi valószínűleg ezért volt oxigénhiányos állapotban, és nem biztos, hogy a kitolási szakaszt jól viselte volna ...

A műtét további része gyorsan lezajlott, közben Ábelt odahozták hozzám egy kicsit, üvöltött kiskomám, de amint az arca az arcomhoz ért, azonnal abbahagyta és nézelődött. Gyönyörű volt már akkor is és nagyon jó érzés volt érezni a bőrét. Őt aztán kivitték apához, amíg engem szállítható állapotra hoztak.

A spinálnak köszönhetően én semmi fájdalmat és kelletlenséget nem éreztem, bár vicces volt látni a lábaimat felemelve, miközben semmit nem éreztem, de mantráztam magam, hogy pár óra múlva minden a régi lesz (plusz erős fájdalom, de ezt akkor még elképzelni sem tudtam.)

Kifele menet még egyszer megnézhettem Ábelemet, apa ölében, aki a telefonomra készített jó pár képet, amiért örökké hálás leszek, az elkövetkező napokban százszor megnéztem ezeket.

Aztán irány az örző, ahol elvileg egy bő fél napom lett volna. A protokoll szerint 6 óra fekvés után mindenkit talpra állítanak, a trombózisveszély megelőzése érdekében. A műtét 3 órakor ért véget, így 9-kor került rám a sor. Közben volt látogatási idő, meg felhozták Ábelt is egy rövid időre (némi utánatelefonálgatás után, mert első körben őt kihagyták). Jó pár doki és nővér megvizsgált időközben, és nem volt túl bíztató, hogy a hasam méretén az összes csóválta a fejét ...

9-kor jött a nővér, hogy akkor ki az ágyból. Eddigre már minden érzéstelenítő eltávozott a szervezetemből, és erősen éreztem, hogy a belső szerveim sajognak, fájnak, noha igen szép adag fájdalomcsillapító volt bennem. A felkelés várakozáson felül fájdalmas volt, olyan érzésem volt, hogy széjjel szakadok, főleg az oldalam készült felfesleni ... Meg hát volt szédülés, meg hányinger, szóval nem éreztem magam a toppon. De ha muszáj, hát muszáj, a nővér közben előszedte a cuccaimat a fürdéshez, úgyhogy irány a fürdőszoba. Nagyjából három méter után éreztem, hogy nagy gáz van, lehet, hogy hányni fogok, a nővér így gyorsan visszaterelt az ágyamba. Első sikertelen kísérlet ... Végül nem feküdtem vissza, csak ücsörögtem, mert úgy sokkal jobb volt, de utasításba kaptam, hogy legyek kedves inni és inni és inni, mert nyilván amiatt nem tudom összeszedni magam. Így is tettem, bár az őrző igen kellemes napközis teáját hanyagoltam a hányinger miatt, maradtam a víznél.

Éjjel nem sokat aludtam, fájt mindenhol, mozdulni alig tudtam, bár a helyzet óráról órára javult, hajnalban már ismét ücsörögtem és a felkelés sokkal könnyebb volt, mint előtte. Reggel ismét megkíséreltünk egy felkelés-mosdás kört, ekkor az ágy végéig jutottam, és ott kapott el az ájulásérzet. Ekkor már gyanús lehetett volna, hogy gáz van, de csak arra gondoltam, hogy papírkutya vagyok. A többi császáros ekkor már vidáman masírozott a fürdőszobába ki és be.

A reggeli vizit után újabb ráncos homlokok vettek körül, a hasam mérete és állapota minden szakembert elborzasztott, pedig nem látszott rémesnek, szerintem. Az operáló doki is jött, ő már nagyon nem volt vidám, felhoztak egy ultrahangot, hogy ne kelljen lemenni, és egy másik régi ismerős dokival alaposan átnézték, mi van odabenn. Az UH nem mutatott egyértelműen semmi nagy gázt, így a vérképemre vártak még. Eddigre már a sápadságom is feltűnő lett, hiába mondtam, hogy az alapszínem sem rózsás éppen, a klinika egyik tekintélyes idős orvosa szerint konkrétan le voltam pusztulva (sic!).

A vérképem időközben megérkezett, és olyan katasztrofális volt, hogy azonnal megszületett a döntés, vissza a műtőbe. Ekkor már kellően ki voltam borulva a fájdalomtól, így bőgve hívtam fel Zaccot, aki úgy döntött, hogy visszajön a klinikára (reggel már ott volt, behozott ezt+azt, és elintéztük az anyakönyvezést). Megvárni nem volt idő, mire észbe kaptam, már tolták belém az altatószereket.

A nap mélypontján, amikor felébredtem, kilógott belőlem egy katéter, két drén, három branül, volt rajtam egy oxigéncső, egy pulzoximéter és egy vérnyomásmérő ... A műtét befejezéséről annyi emlékem volt, hogy birkózok az aneszteziológussal extubálás közben, mert úgy érzem, megfulladok. A fulladásérzés amúgy egész nap megvolt. Szegény Zacco közben bejöhetett soron kívül hozzám (az őrzőben csak délután 5-6 között lehet látogatni), neki panaszkodtam félkómában, hogy milyen szarul vagyok, hát életre szóló élmény lesz ez neki ...

A doki közben tájékoztatott engem is, Zaccot is, hogy belső vérzésem volt, valahonnét a hasfalamból véreztem, amit a császár elvileg nem is érintett, valószínűleg hajlamos vagyok a szövetszakadásra, és nagyjából egy liter vért szívtak le belőlem, így muszáj lesz transzfúziót is kapnom, csak az előzményeim miatt gondosan kell válogatni a rendelkezésre álló vér között. A vér végül késő este jött meg, mivel az első átküldött anyagot nem találták elég jónak a dokik, így rendeltek egy újabb adagot. Így aztán aznap már meg sem próbált senki talpra állítani, amit nem bántam, mert nem voltam valami fitt a három zacsi vér ellenére sem.

Másnap hajnalban azért elérkezett a pillanat, és kizavartak az ágyból, ami így megerősítve sokkal, de sokkal könnyebben ment, a fájdalom ellenére, így sikerült végre, két és fél nap után megmosakodnom. Ezzel együtt szombaton még igencsak nehézkes volt az élet, bár néhányszor már magam is kitápászkodtam az ágyból, szentségelések közepedte.

Közben persze sokat gondoltam Ábelemre, aki a csecsemőosztályon mulatott addig is, amíg kripli anyja képes lesz lekeveredni a gyerekágyra. A klinikáról a történtek ellenére a legjobbakat tudom elmondani, sőt nem is annyira ellenére, hiszen egy kevésbé odafigyelő kórházban lehet, hogy még napokig eltart, mire észreveszik, hogy mi is van velem, szóval továbbra is szuperlatívuszokban tudok csak beszélni az ott dolgozókról, legalábbis ami a dokikat és az őrzőben dolgozó nővéreket illeti. A csecsemőosztályról már tudnék mondani kevésbé szépeket, például, hogy egy anyját nélkülöző gyereket miért nem foghatja meg az apja. Négy napig voltam az őrzőben, addig apa látogatta Ábelt, akinek oda is adták, de nem engedték, hogy kivegye az kocsiból, amit nem nagyon értek. Végül is apa volt, aki először foghatta Ábelt a szülőszobán, szóval volt már nála ...

Nem voltunk boldogok, viszont a fiúk mind a hárman naponta többször is meglátogatták Ábelt, szemtanúi voltak a hallásvizsgálatnak és így én is jóval több információt kaptam kiskomámról, mint a csecsemősöktől. Amikor felhozták, persze mindig kérdezősködtem, de csak mondták, hogy anyuka, nyugodjon meg, semmi baja, enni nem kapott, mert még kicsi, nincs rá szüksége, és így tovább ...

Vasárnap reggel már egészen jó karban voltam (persze mihez képest ...), és éreztem, hogy igen sok tejem van, így fogtam magam és lebattyogtam a csecsemőosztályra, hogy akkor megszoptatnám a bébit. Kiábrándítottak, hogy épp most evett, mivel elérte azt a kort, amikor már nem várhattak tovább, így végül egy egész adag tápszert is kapott. Én nem bántam amúgy, sokkal nagyobb félelmem volt, hogy következményei lesznek, ha se enni, se inni nem kap, amíg én jobban nem leszek. Aztán mire felértem az őrzőbe, jött a hír, hogy le is költöztetnek a gyerekágyra, így a következő etetésnél már meg tudtam szoptatni Ábelt, aki már az első adagnál kiütötte magát, annyi volt a tej. Innentől kezdve kétóránként evett és láthatóan nagyon boldog volt, hogy végre együtt vagyunk. A csecsemősök és apa beszámolói alapján felettébb nyugodt és türelmes baba, az azóta eltelt időben tapasztaltak alapján magam is megerősíthetem ezt.

Három napot töltöttünk a csecsemőosztályon, Ábel bőven túlkorosnak számított már, de miattam még muszáj volt maradni. Kedden sikerült az összes csőtől megszabadulni, de ez még messze nem jelentette azt, hogy prímán vagyok. Sőt. Mondjuk úgy, hogy minden, még a létfenntartás is fájdalommal jár ... A gyerekágyas ágyam, és az, hogy nincs egy normális szék a szobában sem segített a helyzeten. Én  amúgy nagyon szerettem mindig is a gyerekágyon héderelni, van abban valami igazán kedélyes, de most nagyon vártam, hogy végre hazaengedjenek. Ráadásul a szobában telt ház volt, két ikres anyukával, így összesen hét darab bébi szolgáltatott mulatságot egész nap és egész éjjel.

Aztán szerdán végül megkaptuk az útilaput, így végre hazatérhettünk. Azóta szerencsére egyre könnyebb minden, mennyivel vidámabb a kanapén szoptatni, mint a kórházi ágy szélén ... Én magam is kezdek összekaparódni, de szerintem hosszú hetek múlva fogom magam úgy érezni, mint terhesség előtt. Viszont napról napra jobb, és minden napra esik valami kedélyes, tegnap óta például óránként csodálkozom rá, hogy micsoda vékony bokáim is vannak ...


Ábel továbbra is főleg eszik és alszik, az utóbbi két napban már néha ébren is volt fél óráig. Áron és Ákos amikor hazajönnek az oviból, iskolából, rögtön az öccsükhöz igyekeznek, hogy lecsekkolják, hogy mit csinál. Áron különösen sokat foglalkozik vele, puszilgatja és szeretgeti, és nagyon sokat beszélgetünk arról, hogy mi történt a kórházban, hogyan született Ábel és hogy hogyan várható a fejlődése. Kifejezetten nehezményezte amúgy, hogy nem az ő szobájukban alszik.

süti beállítások módosítása