lucilla viszontagságai

És akkor jöjjön Áronom születésnapja, aki immáron már fél évtizedes ...

Áron 108 cm, 16 kg, ami nem egy debella méret, sőt, de jóból csak kicsit adnak, ahogy a dédi mondaná. Az elmúlt egy évben kiskomám igen komoly fejlődésen ment át, ami a hisztikorszakból itt maradt, az valószínűleg személyiségi vonás nála, de lényegesen jobban tudja kontrollálni az érzelmi viharait, mint korábban. Elképesztő fantáziája van, csak lesünk, hogy milyen sztorikat tud kigondolni, néha kifejezetten félelmeteseket is, lehet, hogy horrorfilm szövegkönyveket fog gyártani idővel.

Már nem kifejezetten születésnaphoz kapcsolódó, de a múlt héten végre megtanult biciklizni, mégpedig rá jellemzően, egészen elképesztő módon. Szerintünk már tavaly is tökéletesen érett volt arra, hogy megtanuljon kerekezni, de valamiért a fejébe vette, hogy ő csak és kizárólag pótkerékkel hajlandó tekerni. Mivel az itthoni biciklin ilyen nem volt, semmilyen körülmények között nem óhajtott kiskomám ráülni. Így hát jegeltük a dolgot. Már arra gondoltuk az apjával, hogy muszáj lesz a megvesztegetés nemtelen eszközéhez nyúlni, legkésőbb a nyáron, mire Áron egyszer csak előállt azzal, hogy ő mostantól biciklivel óhajtana oviba járni. Na jó, mondtuk, de ahhoz meg is kellene tanulni, egy-két kör kellene menni a kreszparkban, hogy lássuk, menni fog-e élesben is. Onnantól nem hagyott nekünk nyugtot, addig mondta, míg az apja le nem ment vele a szomszéd ház udvarára, és ki nem próbálták, hogy áll Áron. Kicsit fanyalgott is az apja, hogy a fájós hátával hogyan fog szaladgálni utána, mire kiskomám felpattant a biciklire, és némi kezdő instrukció után elkezdett tekerni. Egyedül és hibátlanul. Mentek pár kört, aztán elvittem kétszer a kreszparkba, és ma már biciklivel mentek az oviba. Kipipáltuk ezt is. Nem hiába, ő az a gyerek, akinél minden fejben dől el.

Ehhez kapcsolódva megemlíteném, hogy járunk a nevelési tanácsadóba, az óvoda kérésére, mert kiskomám a középső csoport végére sem igazán hajlandó bekapcsolódoni a közösségi tevékenységekbe, a foglalkozásokba. Az vitán felüli, hogy az értelmi képességei kiemelkedőek; villámgyorsan tanul, az űrhajós őrület kapcsán ismeri a naprendszer bolygóit, sorrendben, három nyelven tud visszaszámolni, most az óceán mániás könyv miatt a halak témájában is igen kiművelt. Csakhogy semmi olyat nem csinál, amit nem ő óhajt csinálni, hanem mondjuk az óvónők kezdeményeznek. A nevtanos pszichológus nővel várakozáson felül jól kijön, már a harmadik alkalommal egyedül ment be. Ebben némi segítségünkre volt az a szuper transzformersz űrhajó, ami abban a szobában van. A pszichonéni szerint szüksége lesz  némi fejlesztésre, elsősorban  a feladattudat erősítése terén, hát kíváncsi leszek, hol tart most a tudomány, képesek lesznek-e e téren bármit elérni, vagy simán csak kivárjuk, míg megérik magától, ami nálam előre vetíti, hogy nem fog iskolába menni jövőre.

Volt még anyák napja is, ahol - szemben a tavalyi műsorral - kiskomám végre nem az ölemben ült, hanem a többiekkel együtt részt vett a műsorban. Persze nem volt hajlandó verset mondani és énekelni sem (mondjuk én nem is értem ezt a műsorozást igazán), és a mozgásoknál is volt némi tuszkolás, mire ide meg oda állt, de végigcsinálta, és kaptam tőle ajándékokat is.

Itthon egyébként minden nagyon kedélyes vele, Ábelnek fantasztikus bátyja, kicsit aggódtunk, hogy ő rosszul fogja majd viselni, hogy más is a középpontba kerül, de egyelőre nagyon jól megvannak. Ábelt kevesen tudják olyan jól szórakoztatni, mint ő.

Persze vannak féltékenységre utaló jelek is, például, ha Ábel az apja ölében van, mert épp nyűgös, vagy a helyzet olyan, akkor általában jön azzal, hogy "kettő gyerek odaférjen!", és akkor apának őt is fel kell vennie és így kerek lesz a világ ... Végül is apának két igen széles válla van.

Szóval, akkor retrospektíve jöjjön Ákos születésnapja, amiről eleddig még nem volt mód megemlékezni.

Mert már tizenegy éves. Hogy hova tűnt el ez a tizenegy év, arról nem sokat tudok, de rajta azért látszik a korosodás erősen, lassan minden dimenziójában eléri az én méreteimet, a lábunk már egyforma, úgy veszek neki cipőt, hogy felpróbálom én, és megveszem, ami jó. Sokáig nyilván nem fog ez már menni, mert az én lábam nem nő egy ideje, ugyi, az övé pedig nem kis tempóban.

Magasságra és súlyra átlagosnak mondható (146 cm, 36 kg), a csontja szerintem már most erősebbek az enyémeknél. A hokinak köszönhetően láthatóan izmosodik, ami nem lesz hátrány pár év múlva.

És hát kiskamasz. Szemtelen, okos, és tőle szokatlanul néha kifejezetten idegesítő. Rendetlen, borzasztóan, bár érdekes, hogy viszonylag kis számban hagyja el a holmiját, a télen végül egy sapka vagy kesztyű sem hiányzott, bár ebben nekem is van némi érdemem, mert addig mantráztam neki, ha valami hiányzott, hogy megkereste, csak hagyjam már békén. A táskája egy kupleráj általában, a könyvei retkesek, szakadtak, szamárfülesek, összefirkáltak (már kezdődik a bajuszrajzolgatás a történelmi személyiségek portréira ...).

A csellótanára viszont áradozik róla, nagyon gyorsan és jól halad, ezt mi is érzékeljük, kifejezetten tisztán és élvezettel játszik, ha egyszer nekiáll gyakorolni, mert nem mindig indul neki könnyen. Nem azért, mert ne szeretné, vagy kinlódásként élné meg a gyakorlást, erről (egyelőre) szó sincs, hanem mert például nehezen szakad el a tabletjétől. A csellóban amúgy rég behozta a nála egy vagy több évvel ezelőtt csellózni kezdő osztálytársait, egy csomó koncertre és meghallgatásra viszik őt a tanárai.

Az iskolában is jól áll, második félévben kifejezetten jól, a tanítónéni is elégedett vele, mondjuk persze a szemtelenség az az iskolában is szemtelenség, de szerencsére a tanítónéni ismeri a korosztály sajátosságait.

Ja igen, tablet. Mert hogy van neki, igen, képes volt összeszorított szájjal kibekkelni, míg szépen összegyűlik a zsebpénze a legolcsóbb tabletre, ami csak létezik a piacon, és minden lelkibeszéd ellenére, miszerint jobban járna, ha inkább várna egy kicsit és venne egy jobbat, vett egy alapdarabot. És boldog. Én már kevésbé, mert még a cipő rajta van, már a tabletet nyomogatja, ha kérek tőle valamit, akkor fél óra, mire fel bír állni, ha meg csinál valamit, akkor másfél percenként ül le egy kicsit tabletezni, hogy aztán ismét fél óra legyen, mire folytatja a tevékenységét .... Ezt a részt muszáj lesz rendbe tenni, mert hiába szókirakózik a gépén többnyire (meg minecraft, és egybek is persze), szerintem még enni is elfelejtene, ha nem szólnánk neki.

Van még a vasút, ahol most már túl van a tanulószolgálatokon, egy ideje már önálló szolgálatot lát el, és egész jó minősítéseket kap annak ellenére, hogy a szóbeli érdékelés alapján nem tartják kifogástalannal az elméleti tudását, a naplózói naplóját pedig szó szerint borzalmasnak ítélték meg. De ez kiskomámat nem zavarja a legkevésbé sem, amíg egyenruhát húzhat.

Technikai viszontagságok miatt kicsit késve írok Ábelünk feledik születésnapjáról, pedig megünnepeltük, igen rendesen ám. Szóval fél éve, hogy kibújt ez a bébi a világra, bár a kibújt talán túlzás, inkább kirángatták, de milyen is az élet, már igazán csak a vidám rész, ami eszembe jut, ha felidézem a születését.

Szóval Ábelünk 67 centi és 6,28 kg, ami igazán decens méret, bár a duplázás még mostanra sem sikerült, de majdcsak eljutunk oda is. Ő is csak anyatejen hízott eleddig, mondjuk elég módjával csinálta, pedig mennyiségre elég szépen eszik, ahogy a kórházi mérés és a tekintélyes pelenkák is mutatják, de hát ő egy gyors anyagcseréjű típus (ahogy a pelenkák erre is rámutatnak). És most újra kell számolnom az eddig véghezvitt fizikális anyai teljesítményemet, amit már egyszer Áron fél éves korában kiszámoltam, Ábellel pedig több, mint 20 kilónyi gyereket sikerült létrehoznom. Mostantól viszont már külső segítséget is igénybe veszünk a táplálás terén, egyelőre az almalé a sztár, az alma reszelve nagyon nem, párolva csak-csak, rizzsel, banánnal dúsítva szerény sikereket ért el, de valljuk be, ez nem tekinthető a kulinária csúcsának, ha a kenyeremet sem eszi, ráérek akkor elkeseredni ... Amúgy nem is igaz, hogy nem eszi, mert eszi, csak a lelkesedést hiányolom, de legalább nem kap szájzárat, mint kisebbik bátyja annak idején. (Update: azóta öles léptekkel haladunk, erről majd később, de a lelkesedés megjött, igazán.)

Egyebekben pedig elmondható, hogy fontolva haladó gyermekről van szó, néhány hete forog minden irányba, de mondjuk ennyi, bár az utóbbi időben már egész szép távolságokat beficánkol a szobában, nem igazán tudatosan, inkább csak úgy erős meglepetésként még az ő számára is, de nagyon élvezi, hogy a járókán kívül is van élet.

Akkor mostantól itt ...

(Borzasztó nehezen szántam rá magam a költözésre, konzervatív típus vagyok alapvetően, még sablont sem cseréltem a több, mint 9 év alatt, amióta írok.)

Terveim szerint az elmúlt időszakról irok majd retrospektíve, mert voltak születésnapok, meg ilyesmik, szóval majd ezek is ide kerülnek. De most egy kép jöjjön ide, tavaszi, kinnfekvős ...

Ákos tegnap a nosztalgiavonaton látott el szolgálatot, és mivel igen szép időnk volt, mi is kilátogattunk a kisvasútra.

Ákos jegyvizsgálói szolgálatot látott el, még tanulóként, úgyhogy egy másik - tapaszaltabb - gyerekvasutassal együtt dolgozott. A vonatot amúgy sikerült volna jól lekésni, de éltünk bennfentességünkkel és hivatkoztunk rokoni kapcsolatunkra a fess kalauzzal, így megvárt bennünket a vonat. A jegyet pedig a nevezett kalauznál váltottuk meg. Ákost és kis kollegáját jól kifaggatuk, hogy melyik jegy is lesz a legolcsóbb nekünk.

Az állomásokról való kihaladás során a kallerek tisztelegnek ...

Jegyet a nem fizető utasok is kapnak, és kérésre azt is kilukasztja a kalauz (még egy pont a bennfentesség mellett) ...

Aztán vannak, akiknek ez az első kisvasutas útjuk ... Mivel a szerelvényben csak mi utaztunk, egy uzsonnát is elkölthettünk zavartalanul Ábelemmel.

A kisvasutas és az ő szülőatyja ...

Az állomásokon be lehet ugrani a forgalmi irodákba üdvözölni a többieket ...

És a végére még egy kép, ezúttal az unatkozom témában ...

Kaptunk képeket Ákos sítáborozásáról, ahol kiskomám nem adta alább egy ezüstéremnél a tábor végi versenyen, szóval nagyon büszke volt magára, no meg persze mi is rá, bár bennem szemernyi kétség sem volt afelől, hogy a síelés jól fog neki menni ...

Aztán további hír, hogy sikerrel levizsgázott a vasutasképzésen, minden tárgyból görbül, az elsajátítandó anyag mennyiségét és milyenségét tekintve várakozáson felül jól teljesített. Ez persze még csak a beugró, a vasutas szakmát folyamatosan tanulni kell, úgyhogy már túl is van Ákosom az első tanulószolgálaton. A szolgálat amúgy igen kemény, kora reggeltől késő estig tolják, na nem folyamatosan gályáznak, de így sem piskóta a terhelés, de persze az igazán elkötelezettek, mint pl. ő is mosolyogva kelnek hajnalban és a vigyor még a nap végén is ott van az arcukon.

A kör közepén állok ... öhöm ... akarom mondani fekszem ...

... és egy mókuspofi ...

Ákos közben hazajött a sítáborból, ahol a végére igazán belejött a síelésbe, az utolsó napon tartott síversenyen második lett. Most pedig a vasutas tanfolyamon vizsgázik, ami igazán nem művizsga, eddig egy tárgyat sikerült lezárnia, egy másikból visszatapsolták, a harmadikból nem volt meg egy házija, úgyhogy be sem mehetett, szóval nem osztogatják ingyér' a szolgálatot. Hétfőn újabb kör lesz a témában. Remélhetőleg ezúttal minden sikerül, mert szerdán már mehetne Ákos szolgálatba ...

Aztán volt még farsang is, Áron Wall-e-nak öltözött. Igazán örültünk, hogy hajlandó volt részt venni a mulatságban, mert még pár nappal a farsang előtt is úgy volt vele, hogy ő bizony nem öltözik semminek, pedig az utóbbi időszak űrhajós tematikájából javasoltam neki, hogy legyen űrhajós, vagy űrhajó, ezek tetszettek is neki, aztán ő jött azzal, hogy Szaturnusznak öltözik, de amikor mutattam neki, hogy milyen jelmezeket tudnék a témában elképzelni, azonnal visszakozott. Aztán eszembe jutott, hogy mostanában kizárólag a Wall-e jelenti nála a képernyőidőt, és hogy miért is ne lehetne Wall-e. Ez nagyon megtetszett kiskomámnak és amikor elkészült a jelmez, azonnal felvette és abban masírozgatott fel s alá egy fél napot. Mondjuk voltak kiegészítő ötletei is, hogy guruljon a Wall-e például, de gyorsan lebeszéltem róla infrasturkturális hiányokra hivatkozva.

Aztán másnap az oviban is felvette a jelmezt, ami külön boldogság volt, mert igencsak benne volt a pakliban, hogy ott már nem lesz hajlandó. Mondjuk a jelmezes felvonulásban végig a száját harapdálta zavarában, mert azonnal a figyelem középpontjába került, az összes gyerek oda volt, meg vissza a jelmezétől. Ő meg ugye rosszul viseli, ha mindenki rá figyel.

Ákos pedig bajnoknak öltözött, ez mondjuk elég olcsó megoldás, nem csak anyagi értelemben, konkrétan minden alkatrész volt hozzá itthon, a névre szóló melegítőtől az én régi kupámig, viszont valamennyi érem a nyakában saját érdem. így tulajdonképpen alaposan megdolgozott a jelmezéért:

És a végére egy Ákos-Ábel tesós:

... és még egy ...

Régen meséltem már Áronról, fénykép is kevés kerül ide, mivel nem nagyon szeret fotózkodni kiskomám, a róla készült képek többségén arcot eltakaró kezek vagy elmosódó alak látható. A fenti kép a karácsonyi sorozatból való, akkor valamiért hagyta magát fényképezni, bár jó képet nem nagyon vágott ehhez sem.

Szóval, Ákos sítáborban, Áron pedig szinte kivirult, hogy egyszem kétlábon járó gyerekként van itthon, eszébe sem jutott eleget tenni Gyigyi meghívásának a hétvégén, ő itthon és csak itthon óhajtott lenni, még a gyerekkoncertre sem jött el velem, pedig igen invitáltam. És nem igazán hiányzik a bátyja, bár kérdezgeti, hogy mikor jön haza, de rendre kiderül, hogy csak azért, hogy ugye még nem ma.

Szóval kifejezetten élvezi a - szinte - osztatlan figyelmet, és hogy annyit játszik és azzal, amivel csak akar, nincs örjöngés a széjjeltört lego kreálmányok felett, mivel  ha el is törik valami, van idő helyrehozni.

Mostanában - köszönhetően egy igen eltalált karácsonyi játéknak - rakéta őrület van, naponta tucatjával szállnak fel a nappaliban az űrhajók és - rakéták, műholdak keringenek mindenféle pályákon, és így tovább. Ezen felül az összes témába vágó könyv elő lett szedve, minden féle nyelveken, Áron kikupálódott az égbolt valamennyi lakója vonatkozásában, a naprendszer bolygóit álmából felkeltve is elmondja és fel is ismeri.Vannak persze érdekes képzetei, főleg a bolygók belsejét is ábrázoló sematikus ábrák miatt, ezek igen vicces történetekké állnak össze, például a föld közepéből időnként kiugró belső magról, ami aztán vissza is megy idővel.

A kedvenc játék, a rakétastrandorozás (sic!), ami annyit jelent, hogy én/az apja/egyéb személyek két ujjukkal lábat formázva kimennek egy képzeletbeli strandra, ahol strandolnak és közben - mintegy váratlanul - tanúi lesznek, ahogy a rakéták és űrhajók fellövetnek az égbe. Fizikai határunkat túllépve még ezek után is követjük a rakéták sorsát: leválnak a segédrakéták, kinyílnak a napelemek, útjukra eresztetnek a műholdak és így tovább.

Emellett persze a jútyúbon naponta többször is meg kell nézni a 2030-ra tervezett marsra lépés animációját ihletért.

És egy Áronszáj is:

"Szeretnék láthatatlan lenni, mert a láthatatlanok nem halnak meg."

Ami jellemző kijelentés, mostanában a halál foglalkoztatja időnként, leginkább kozmikus értelemben, ahogy évekkel ezelőtt Ákost is: a nap ne váljék már vörös óriássá, azt ő nem akarja, és a vulkánok is csak más bolygón vannak, ugye.

Ákos sítáborban, lelkére kötöttük, hogy esténként legalább egy sms-ben tájékoztasson bennünket, hogy hogy van.

Első nap: "Eddig minden jó."
Harmadik nap (unszolásra, mivel tegnap semmi hír nem jött): "Jó vagyok a síelésből."

Nem egy epikus alkat, de ez nem újdonság.

Plusz egy fotósorozat Ábelről ...