lucilla viszontagságai

Ritkán döbbent meg Ákos, de akkor alaposan. Ma például egyértelművé vált, hogy színészvér folyik az ereiben.  Mondta neki apa, hogy mutassa meg, hogy sír az a kislány a bölcsiben. Erre Ákos előadta. Mi pedig padlót fogtunk. Nem úgy sírt, ahogy egy fiú, vagy ahogy ő, hanem egy igazi lányos, nyafogós sírást mutatott... Beszarás.

Bábszínházban voltunk. Megnéztük a Mi újság a Futrinka utcában c. bábelőadást. Hát, már bánom, hogy nem mentünk korábban.  Már ahogy beléptünk az épületbe, teljesen bezsongott, rohangált a gyerekekkel. Aztán tátott szájjal figyelt az egész előadás alatt, később már kommentálta is a színpadon történteket, a végén pedig pirosra tapsolta a kezét. Utána beszéltünk az előadásról, a legjobban Morzsa kutya és Cica Mica ragadt meg neki, ez utóbbiból is a sipákolás. Apával pedig megállapítottuk, hogy ismét egy hely, ami már a mi gyerekkorunkban is létezett, de csak most voltunk először.

Kőkeményen ősz van. Ennek több következményével is számolok mostanság: egyrészt vége a játszóterezésnek egy időre, szakad az eső, és ha épp nem, akkor is sár van, másrészt valami vírus ül a torkomon épp, ami gyakorlatilag napokra lenémított.

Az ilyen időben egy dolgot lehet csinálni: aludni. Mi így is tettünk, jócskán elmúlt 11, mire kikászálódtunk az ágyból. Mondjuk Ákos nem tartott velünk, ő már 6-kor tett egy kísérletet az éjszaka befejezésére, de erről még sikerül lebeszélnünk, de 8-kor már kíméletlenül felkelt. Innentől mi sem aludtunk, mivel Ákos az idő jó részét az ágyrugók tesztelésével töltötte, különböző ugró-attrakciókkal borzolva idegeinket. Mondtam is Zacconak, hogy remélem eltette a számlát, jobb az, ha kéznél van.

Néha teljesen sokkol, hogy megy az idő, és hogy Ákos már tényleg nem kisbaba, hanem már egy gyerek, egy fiúcska. Mivel zsufa a lelkem, és haja is csak mostanában kezdett sűrűsödni, igen sokáig élhettem abban az illúzióban, hogy Ákombákom még épp csak tipegő, de mostanság egyre inkább szertefoszlik ez a kép. Mert már komolyan beszél, sőt mesél a bölcsiről, ahol neki barátai vannak. Itt van például Kristóf, akit Ákos különösen kedvel, ennek ölelgetéssel is jelét adja, szegény Kristóf pedig próbál kitörni a szorításból. Mondtam Ákosnak, hogy inkább csak nyomjon egy puszit Kristóf arcára, az jobb lesz. Így hát csókok csattantak a kölkök között, mert tulajdonképp Kristóf is kedveli Ákost. És ott van a másik barát, egy kis hölgy: Zsuzsi, aki aztán igencsak sokat van emlegetve. Tegnap például állítólag sírt, mert Barnabás elvette a kék ceruzát. Szóval a bölcsiben is zajlik az élet, Ákos kezd interakcióba lépni a gyerkőcökkel. Mondtam is ma, hogy Ákos lassan óvodaérett lesz: pisilt a bilibe, és épp olyan artikulálatlan hangot ad ki a saját szórakoztatására, mint amit az óvodások szoktak.

Azért szerencsére még nem is olyan nagylegény: ma vagy negyed órán át hagyta magát dédelgetni gyakorlatilag teljes mozdulatlanságban, ami nála nagy szó, és azt is mondta: nadon szeetek, anya! (nagyon szeretlek anya) Talán keveset von le az érzelemkitörés jelentőségéből, hogy ez utóbbi mondatot egy vetődés közben, mint egy mellékesen vetette oda nekem.

Frontok jönnek, frontok mennek, mi meg szenvedünk. Ki hangosan (Ákos), ki csak csendesen (én). Ákos ma oltári hisztit rendezett, mert nem kapott a zöldségesnél csokitojást. Pedig már be sem megyünk oda, mert hiába imádja a gyümölcsöt, a csoki az adu ász. Csakhogy kitették a nyavalyások kirakatba...

A bölcsödében azzal fogadtak bennünket, hogy pénteki határidővel legyünk szívesek Ákos tajszámát beszolgáltani (megjegyzem, ezzel a információval április óta rendelkeznek) és egy egy oldalas leírást adni a családról, a lakásról, mintha ők eljöttek volna családlátogatni. Mert, ugye, nem voltak, pedig nagyon jó lett volna, valószínűleg jó pár konfliktussal kevesebb lehetne...És mivel ők nem voltak, ezért én dolgozzak. Mindezt persze olyan hangon, mintha ez nekünk valami szerződésben foglalt kötelezettségünk lenne, és amivel mi jócskán késedelemben lennénk. Hmmmmm. Mert tegnap odaszóltak, hétfőn ellenőrzés lesz. Azért jófejek voltunk, megcsináltuk, igaz, elég rövidke lett, csak a lényegre korlátozva.

Ismét hétfő. Szerencsére nagy pangás, ezzel is enyhült a sokk, amit reggel éreztem, amikor bétóthlászló a fülembe sipított ébresztés gyanánt. Ákos még nálam is nehezebben kelt, fél nyolckor már majdnem sírva könyörögtem neki, hogy keljen fel. Döntenem kellett, hogy üvöltök, mint a sakál, vagy megvesztegetem. Nos, a cote dor mignonette megtette a hatását, Ákos vidáman masírozott ki az ágyból, később a lakásból is, és mint a véres kardot emelve vitte végig a kibontott csokit egészen a bölcsödéig, ahol is leült az asztalhoz, és szépen megette. Odaült hozzá Zsuzsi barátnéja, remélem, neki is jutott belőle. Ám be kell vallanom, eléggé meghasonlottam magammal, meg az elveimmel, mert hát mégsem adhatok neki csokoládét minden reggel. Ami érdekes, hogy nagyon szeret a bölcsödében lenni, de reggel a bölcsi gondolata nem elég a felkeléshez. Amikor odaérünk, már szalad be. És ma például - apa mesélte - egyáltalán nem akart hazajönni. Egész úton hazafelé sírt, hogy ő vissza (bissza) akar menni. Ezt csak akkor hagyta abba, amikor apa részletesen elmagyarázta, hogy amikor eljönnek a bölcsiből, Ági néni és Barbi néni bezárja kulccsal az ajtókat, igen, a szoba ajtaját is, igen, a konyháét is, meg a kaput is, igen. Ekkor megértette, hogy miről van szó, és nyomban követelt magának egy pohár narancslevet.

Mindenesetre ma már 7.20-kor letettem aludni, és holnap előbb kelünk, hátha akkor könnyebb lesz az indulás, és nem kell elvtelen eszközökhöz nyúlnom.