lucilla viszontagságai

Nos, szóval van nekem - többek között - egy édespofa másfél évesem, aki éppen másfél évvel ezelőtt látta meg a napvilágot. Az elmúlt időszakban kiskomám elérte a 81 centis magasságot és a 9570 grammos súlyt, ami hát nem túl sok, de jóból csak keveset adnak, ahogy azt az én nagymamám szokta mondogatni. Ellenben, ez a bébi a cingár lábain elképesztő tempóban tud futni, és bárhová, tényleg bárhová fel bír mászni, naponta kapok agyvérzést a stressztől. Mozgásfejlődésében magasan a korosztálya előtt jár szerintem, elképesztően ügyes. Egyre több szót mond és egyre jobban megérti, amit mondok neki, olyannyira, hogy ha nem tetszik neki, simán sírva is fakad, mondjuk ha akar valamit, amit nem lehet. Pár napja puszit is ad, erről először úgy szereztem tudomást, hogy az ölemben ült, amikor épp beszélgettem valakivel, erre csak úgy csattantak a csókok az arcomon. Távollévő nagymamik és nagypapik kedvéért már a távpuszi is be lett üzemelve. Mivel sokszor fújjuk az ételét, ő is fúj mindent, még a képeket is (lásd alábbi bejegyzés). Nagyon szereti a könyveket, főleg, amiben autó is van, az összes hvg-m széjjel van szaggatva, mert kiskomám az utolsó oldalakon lévő autóreklámokért bolondul, és a hvg - botor módon - nincs kisgyerekbiztosra tervezve. (Pedig milyen ritkán jutok hozzá, még jó, hogy ő arról is gondoskodik, hogy - időhiány miatt - jó sokáig olvashassak egy-egy számot.)

Erősen dúl az újraközeledési szakasz, ismét hozza az anyámasszony katonája dolgot, ma például még a hasamba is visszabújt volna, ha teheti, amikor a barátnőm meglátogatott bennünket, kiskomám zavarában egyébként mostanában a nyelvét öltögetni, nagyon édes. Amúgy a látogatás végére már a barátnőm nyakában lógott, szóval viszonylag gyorsan barátkozik.

A jeles dátum alkalmából tegnap egészséges rendelésen voltunk, ami egyrészt orvosi vizit is (jó időre az utolsó), másrészt az mmr oltás időpontja a svéd oltási rendben. A látogatásunk egyékbént óbégatással kezdődött és azzal is ért véget, a kettő között meg volt minden, a vårdcentralban eltöltött egy óra a szélsőséges hangulatok közötti hullámvasút jegyében telt. Már a védőnéni láttán is úgy kapaszkodott belém Áron, hogy alig bírtuk a méredzkedést megejteni, viszont amint kiültünk ismét a váróba, azonnal felvidult és rávette magát a játékokra, hátra sem nézett, hogy ott vagyok-e. Később, amikor a doktornővel bevonultunk a vizsgálóba, ismét óbégatás volt és kapaszkodás a nyakamba. A vizsgálat közben ismét jókedv és mulatozás, a injekciókor - ugye érthető - újabb könnyáradat.

Az orvosi vizsgálat egyébként elég érdekes volt. Igazából értem is, meg nem is, hogy miért így szervezik az egészséges gyerekek követését. Már a legutóbbi vizsgálatkor is megállapítottam, hogy nem viszik túlzásba a gyerek vizsgálatát, ma például egyetlen sztetoszkópos hallgatózás volt, egyebekben megfigyelés és kedélyes csevej az anyukával, azaz velem. Kikérdeztek Áron hangulatával, evésével, alvásával kapcsolatban, volt néhány mutatvány is, például hogy meg tudja-e mutatni a testrészeit (mivel Áron sem svédül, sem angolul nem beszél, az én közreműködésemmel), és hát - gondolom - a beszélgetés közben figyelték, hogy hogyan játszik, mit csinál. 

És ismét mondtak olyasmit, amitől majdnem leestem a székről. Mert hát előkerült, hogy kiskomám még mindig gyakorló cicista, ami önmagában ugyan  nem lenne gond, elismerték, sőt meg is erősítették, hogy az anyatej az jó és kell, de hát az éjszakai kajálások nem jók. Mert éjjel nem jó enni, mert ha eszik, akkor az éjszakai alvás alatt az agyban termelődő növekedési hormonok nem tudnak úgy termelődni , ahogy kell, és hát az nem szerencsés. Banyek. Hát rám nem lehet hatni amúgy semmilyen ellenérvvel, ami a szoptatást illeti, nekem aztán mondatja akárki, hogy nem szerencsés lelkileg egy ekkora gyereket szoptatni, meg hogy túlzottan fog kötődni, meg mit tudom én, de hát a fejlődését igazán nem szeretném megakasztani pusztán azért, mert mind a kettőnknek kényelmes megoldás az éjjeli cicizés....

Kitárgyaltuk a dolgot, elmondtam az általam ismert magyar álláspontot (mármint hogy a szoptatista szakirodalom szerint a szoptatás minden formában és életkorban jó és kívánatos), meg hogy hát mit csináljak, kiskomám igényli, nyilván nem mindig az éhség ébreszti, hanem érzelmi szempontok is vannak. Megkérdeztem, hogy azért mondja-e mindezt, mert szerinte Áron növekedése nem kielégítő, de áttekintve Áron fejlődési görbéjét, ami magasságban az átlag közepét, súlyban inkább az átlag alsó felét, de még jó értéket mutat, azt mondta, hogy nem. Sőt még az én adataimmal és apuka adataival nézett valami genetikai statisztikás programot is, ami szerint Áron tökéletesen ott van, ahol lennie kell. De továbbra is állította, hogy az agyban termelődő hormonok megfelelő szintjéhez bizony evés nélküli alvás kell legalább este 10 és hajnali 5 óra között.

Persze semmi drasztikus javaslata nem volt a doktornőnek, annyit javasolt, hogy az utolsó étkezést tegyük tartalmassá, konkrétan tegyünk több zsiradékot az ételébe. Na, most ettől a gondolattól én nem lettem boldog, kiskomám továbbra is meglehetősen rapszodikusan táplálkozik, hol nem eszik szinte egész nap semmit, csak hajigálja az általam igényesen és korszerűen összeállított  menüsorát, hol meg zabál két pofára, többnyire inkább a néhány falat utáni hajigálós műsorszámát adja elő, persze szigorúan az én érdekemben, a napi sokszori konyhatakarítással gondoskodik karcsúságomról ugye. Ennél többet a doktornő nem tudott javasolni, erősen vonogatta a vállát arra a gondolatomra, hogy meg mégsem tömhetem a bébimet, mint egy libát, a fejlődési hormonok ideális szintje érdekében. Arra meg végképp nem tudott mit mondani, hogy szerintem semmi összefüggés nincs az éjszakai ébredések mennyisége és időpontja, valamint a vacsorára elfogyasztott étel mennyisége és zsírossága között.

A témát lezárva még értekeztünk egyet a H1N1 védőoltással kapcsolatban. Megtudtam, hogy 3 éves kor alatt nem oltanak, nagyon komoly indok kellene ahhoz, hogy meg tudjam oldani, de mivel amúgy sem akartam, hát inkább örülök, hogy legalább vele kapcsolatban nem kell súlyos döntéseket meghoznom. Ákos esetében már javasolná, mivel ő iskolába jár és a közösségben nagyon gyorsan terjed. Elmondta, hogy élő vírusos vakcinával oltanak és hogy arra nézve nincs információ a szakirodalomban, hogy ha én mondjuk megkapnám az oltást, akkor mekkora védettséget jelenthet az Áron részére az anyatejen keresztül, bár szerinte azért valamennyi ellenanyag nyilván átmegy a tejjel. Ezzel együtt nekem is javasolná az oltást, mert az uramnak is (muhaha), mert akkor nincs is esélye Áronnak elkapni a kórt.

Szóval ennyi volt, az oltás után hazajöttünk, nagy örömünkre apa is itthon volt, Áron rögtön a nyakába is vetette magát. Egyébként mintha értette volna, hogy miről volt szó a viziten, úgy ette a tokányt tésztával, hogy öröm volt nézni, igaz Ákossal teljesen elmebeteg műsorszámot adtak elő a hogyan_bugyborékoljunk_a_szaftos_húsban témában, Áron konkrétan úgy nézett ki, mintha ő lenne a tortadobálók újabb áldozata, csak tokánnyal. Majd - emlékezve a drnő szavaira és elveim részleges feladásával - Áron kapott a császármorzsából, cukorral, lekvárral (Ákos protestált, hogy miért nem kap Áron is a málnalekvárból, ha az úgyis ekologisk, sic!), ezt is benyomta a drága, úgyhogy most kíváncsi vagyok, hogy fog-e aludni mondjuk 4-5-ig (muhaha), cicizés nélkül (muhaha).

Most, hogy itt van az ősz, nem igazán történnek nagy dolgok felénk, így ritkán érzek késztetést, hogy ideüljek, így inkább csak pár apróságról írnék.

Ákossal voltunk az iskolanővérnél, aki jó alaposan megvizsgálta. Megtudtuk, hogy kiskomám 127,5 cm, 24,5 kg, tökéletes mind a két szeme és prímán tud svédül betűzni. Viszont úgy néz ki, hogy van icipici gerincferdülése, a nővér szerint ez teljesen természetes, valószínűleg gyorsan nő/nőtt, kinövi, de biztos, ami biztos alapon jövőre is ránéznek, és ha még mindig fennáll a helyzet, akkor orvoshoz küldenek bennünket. Egyebekben tökéletesnek minősítette sarjunkat. Ja igen, beszéltünk egy kicsit a H1N1 oltásról is, amit nem kértünk. A svéd állam erősen javasolja a gyerekek beoltását, de amúgy itt sincs több/alaposabb/a döntést jobban megalapozó információ, szóval nem erősködtek, hogy de-de oltassam be a gyereket. (Áron ügyében még futok egy kört a szerdai egészséges rendelés kapcsán, de gyanítom, hogy őnála sem fogom úgy érezni, hogy oltassak.)

A héten egyébként hűvös, de napos idő volt, így elég sokat játszottunk kinn. Ákos motorozni tanította Áront például ...

Aztán itt egy képsorozat Áronról, aki már egészen komolyan játszik a legoval. A képeken látszik, ahogy leülteti az utast először a megállóban a székre, majd a buszba, a busszal utazik, aztán leszáll a hölgy, a célállomáson. Valószínűleg másik buszra fog átszállni, mert ismét leül a padra ...

És egy videót is mutatok, ahol Áron a svéd szakácskönyvemet lapozgatja, amiben annyira, de annyira élethű képek vannak, hogy a sütiket még meg is fújja kiskomám, mert nyilván forrók ... (Aztán a fúró hangja a szomszédban sokkal érdekesebb lesz persze).

Végül egy kép Ákosról, ahogy mostanában (nem) pózol a fényképezőnek:

Ákos szombat óta hokiedzésre jár, és mivel hétfőn Zacco nyelviskolában van, én nyertem meg a fuvarozást, így személyesen is tájékozódhattam, mi is folyik az Ishallban. A dolog kicsit rohanósra sikerült, megspékelve egy takonykórtól nyüszítő másfél évessel, de összességében minden a menetrend szerint alakult.

Az egész hadművelet számomra legnehezebb feladata egyébként az volt, hogy a szertárban összevadásszam Ákos számára a menetfelszerelést, hát tekintve, hogy még sosem láttam közelről hokisszerkót, hát nem volt kis feladat, még szerencse, hogy volt, aki segítsen.

Ákos ugye már vagy két éve korcsolyázik, hébe-hóba tanári felügyelettel, így már a szombati edzésen nagyon elégedetten konstatálta az edző, hogy Ákos minden felzárkóztatás nélkül csatlakozhat a csapathoz. Az én - nem éppen szakértő - megítélésem szerint erősen a középmezőnyben van kiskomám. Az edzés amúgy nagyon jónak látszott, az edzők sok időt fordítanak a korcsolyázási technika csiszolgatására, de játékos feladatokkal. Szerencsére Ákos svédtudása elegendőnek bizonyult, így minden feladatot jól tudott teljesíteni (na persze néha kajla is volt).

Az edzés végén pedig volt némi játék is, ahol az edzők igen alapos segítségével a gyerekek úgy érezhették, mintha valódi hokimeccs lenne.

Áron eközben hol szaladgált, hol evett, hol pedig egy kedves kislánnyal képeskönyvet nézegetett. 

Noha a csarnokban nincs fűtés, és a jégen kifejezetten hideg van, Ákosról dőlt a víz, amikor lejött a jégről, úgyhogy alaposan kikorcsolyázta magát.

(A képek minősége sajna eléggé gyenge, többsége a jeget körülvevő plexin keresztül készült, na meg a nap sem sütött eléggé ...)

Az utóbbi hetekben több dologban is előrelépés történt.

Például, Áron a nagyjából féléve a tütautónál és a vaunál megrekedt beszéde egészen nagyszámú új szóval bővült, csak kapkodjuk a fejünket, sőt, megvolt az első mondat is (otta szisza). Ákost meglátván felderült képpel mondja: Ássssó! De megvan a cicő (cipő), zsiáááá (zsiráf), szisza (cica), és még jó pár másik. 

Ákosnál is azt látom, hogy átlendült egy holtponton a svéd tudását illetően. Erről nem írtam, egy ideje kicsit úgy éreztem, hogy egy helyben toporog, ami a baráti kapcsolatok alakítását is hátráltatja, de az utóbbi egy-két hétben határozottan meglódult a dolog. Amióta elkezdett pötyögni svédül, jórészt szavakkal kommunikált, persze volt néhány szerkezet, mondat is, amit elég sokat hallott, és tudta használni. Most viszont már egészen komoly mondatokat mond, sőt tulajdonképpen ugyanúgy be sem áll a szája, ha svédül kell kommunikálnia a barátaival, mint amikor ugyanezt teszi a magyar haverokkal. Igaz, néha jót mulatunk azon, hogy a nyelvtani szabályok ismeretének hiányában milyen mondatokat rak össze, de idővel nyilván ez a rész is megoldódik.

Egyébként arról is akartam írni, hogy mennyire nem igaz ez a dolog, hogy a gyerekek milyen fantasztikusan gyorsan, meg könnyen tanulnak meg egy idegen nyelvet és hogy egyébként is mennyire könnyű nekik a beilleszkedés. Hát nem, nem az. Ákos egy nagyon szerencsés természetű gyerek, ő mindig minden helyzetre nyitott volt, minden változást üdvözölt és bármilyen helyzetben jól tudta érezni magát. Ez az adottság sokat segített neki az elmúlt hónapokban, de azért az is látszik, hogy milyen iszonyatosan nehéz minden nap bemenni egy terembe, ahol nincs senki, akivel akár csak egy szót tudna váltani az anyanyelvén, eleinte pedig sehogy sem. A svéd gyerekek noha nagyon örültek érkezésének, azért mihelyst megszokottá vált a jelenléte, nem törődtek vele, mivel nem tudott részt venni a játékokban, beszélgetésekben. Egyébként sem könnyű a svéd emberekkel kapcsolatot létesíteni, erről egyszer majd írok részletesebben, a gyereknél sincs ez másként.

Pedig igen szerencsések vagyunk, az iskola itt van kettő percre a lakástól, és Ákos osztálytársaiból jópár kb. 3 perces körön belül lakik, két osztálytársa pedig kb. 50 méterre. Ákos eddig is nagyon kereste a kapcsolatot a reménybeli barátaival, gyakorlatilag minden délután az ablakban lógott, vagy kinn játszott az udvaron, hátha megjelenik egy ismerős arc. Ez azonban viszonylag ritkán történt meg Ákos nagy bánatára. Ő noha egyedül is prímán eljátszik bármikor és bárhol, de igazán jól gyerektársaságban érzi magát. Nyomasztó érzés látni, hogy mennyire próbálkozik, és ez mennyire le bír peregni a gyerekekről, és hogy ebben mi nem tudunk sokat segíteni.

Viszont az utóbbi néhány hétben ebben a témában is változás történt, valószínűleg szorosan kapcsolódva a nyelvi fejlődéshez. Mostanában minden délután van közös játék az udvaron, sokszor még be sem fordulunk a sarkon az iskolából hazajövet, már rohan Gabriel vagy Beng barátja elénk, hogy ugye Ákos kijön játszani. Vagy miután hazaértünk, már szól is a csengő, hogy jöhetnek-e hozzánk játszani. Ákosnál persze a barátok minden más mulatságot megelőznek, szóval egy kicsit  ritkábban vannak mostanában a mamával való tanulások ... Az iskolában is azt látom, hogy Ákos nem csak játszik egyedül a többi gyerek között, hanem már együtt játszik velük, ami persze néha vitába torkollik, de ez is része a dolognak. Egyre többször hallom már messziről, ahogy Ákos nevét mondogatják a gyerekek, mert mutatni akarnak neki valamit, vagy hívják valami játékba. Nyilván a napközis lét is sokat számít, itt van idő a kapcsolatépítésre. Remélem, egyre inkább belejön a svéd iskolásságba kiskomám.

Már hetek óta megvan, mert itt kötelező darab, és még nem volt módunk kipróbálni, ha hiszitek, ha nem, az utóbbi hetekben nem esett az eső idefenn a hideg és csapadékos északon, ehelyett kínosan a nyárra emlékeztet az időjárás, de ma esett délelőtt, szóval ma vetettük be először Áron vízálló felszerelését ...

A dolog egyébként nem ment zökkenőmentesen, kiskomám ugyanis nem volt boldog, hogy gumicsizmába bújtattam a lábát, valamiért nem érezte benne biztonságban magát, és egy lépést nem volt hajlandó tenni az elején, csak üvöltött, mint a fába szorult féreg, mondjuk egyébként sem volt túl jó kedve, lázas volt az elmúlt napokban, ma reggel ébredt először láztalanul ... De aztán sikerült egy kis babakocsizás után rábírni, hogy saját lábon is közlekedjen, így volt módja rájönni, hogy a gumicsizmában is lehet menni, sőt szaladni. És így arra is volt módja, hogy megismerkedjen az esőbéli mulatságokkal, úgy is, mint például a pocsolyában dagonyázás kézzel-lábbal.

Élünk, virulunk, zajlik az élet, pazar az idő továbbra is, így itthon ücsörgés és blogírás helyett is kinn mulatunk. Egyebekben semmi különös, Ákos nyomja az iskolát, bár mostanában kevesebb lelkesedéssel, legalábbis, amikor este abba kell hagynia a játékot, hogy másnap fel bírjon kelni, akkor sokszor vagyok kénytelen neki a tanulás gyönyöreiről regélni, de amúgy reggel már nem szokott előjönni a téma, legalábbis apa még nem panaszkodott ez ügyben. Na meg, múlt héten kérte, hogy jöjjek korábban érte a napközibe, a szokásos fél öt helyett, ha lehet, akkor inkább négykor, mert ő még játszóterezni akar, mielőtt leülnek a mamával tanulni, de pénteken ennek ellenére nagyon rámförmedt, amikor mentem érte, hogy miért ilyen korán, pedig el is késtem némiképp. Szóval eléggé határozott elképzelései vannak kiskomámnak a dolgokról ... Mostanában amúgy sem könnyű vele, valahogy erősen szelektív lett a hallása, és hiába szólok neki valamiért, hogy hagyja abba/jöjjön be/ne kiabáljon/stb., mintha a falnak beszélnék. Viszont valószínűleg nem szervi a probléma, mert ahogy hallom, a haverjaival már igen jól elbeszélgetnek ékes svéd nyelven, bár az ő mondatszerkesztése néha érdekes szüleményekhez vezet, de fő, hogy megértik egymást egész jól.

Az iskolában megvolt a fotózás, Ákosról elkészült az első hivatalos svéd fotó, minap érkezett meg postán az osztályfotóval együtt.

És itt egy másik kép, ahogy tanul a mamával skype-n keresztül, a kép előterében pedig a korábban készített szobabarlangocskánk, alatta Áronnal (ő nem látszik a képen, ne is keressétek).

Ha Ákos tanul, akkor Áron is tanul, ő persze sokkal elemibb dolgokat, például hogy hogyan is lehet egyedül joghurtot enni ...

Mivel az idő fantasztikus, sokat vagyunk kinn, hol Ákos kedvenc váras játszóján, hol pedig a ház előtt. 

Ákos repülőgépet hajtogat (ebben a témában verhetetlen amúgy az osztályban, múltkor megyek érte és látom, hogy a fiúk sorban állnak egy asztal előtt, ahol Ákos sorra gyártja a különleges repcsiket nekik ...)

Áron pedig csak úgy mászkál ...

(Felhívnám a figyelmet a fiúk szájtartására, asszem, ez valami genetikai dolog lehet ...)

És a végére egy közös fotó, Ákos felvonult a kisház tetejére, hogy Áron romboló kezeitől távol tudja hajtogatni a repülőket ...

Ma este a fürdőszobában éppen Áron törölközőjéért nyúltam, hogy végre kivegyem a vízből, mert elég későre járt, mikor észrevettem, hogy a törölközőn egy pók lapít, nem is kicsi, hanem az a hatalmas lábú fajta. Nos, mit tagadjam, a felfedezésnek szavak helyett sikítással adtam hangot. Kisvártatva hallom ahogy Ákos a konyhában kicsit kényszeredetten feláll és közli az apjával: pók, tudom. Azzal a hangnemmel mondta, mint aki már kicsit unja, hogy az anyát folyton pókvészhelyzetből kell kimentenie, de ő ennek ellenére már jött is és valóban megoldotta a nehéz helyzetet ... Szóval ismer engem a fiam, meglehetősen.

Még valamiről be akartam számolni, merthogy a héten részt vettem az első szülői értekezleten a Vikingaskolanban. Elég izgalmas volt, mert én még csak a jövő héten kezdem a svéd nyelv alapjainak elsajátítását, a szülőit pedig pusztán az én kedvemért nem tartották angol nyelven, így hát nem sok választásom volt, keservesen igyekeztem a rendelkezésre álló szerény szókészletet alkalmazva kihámozni az információkat. Egyébként meglepően sokat értettem az elmondottakból, de ez azért kevés volt a boldoguláshoz. Szerencsére Ákos tanítónénije időnként odaszaladt hozzám és röviden összefoglalta az elhangzottakat, majd a végén abban maradtunk, hogy írásban teszem fel a kérdéseimet, amire ő igyekszik válaszolni.

A szülői egyebekben meglehetősen hasonlított a magyar megmozdulásokhoz, talán annyi volt más, hogy mivel itt az osztálynak nem egy tanítónénije van, hanem mindjárt három, mind a hárman beszéltek szépen felváltva. Az értekezlet az iskolai szintű szülői testületbe való delegálással kezdődött, két anyuka/apuka jelentkezett, de ami számomra meglepő volt, az osztályszintű szülői munkaközösségben senki sem akart részt venni ... Gondolom, majd a későbbiekben azért lesz azért jelentkező.

A tanítónénik ismertették a tanmenetet, a tankönyveket, megtudtam például, hogy folyóírást első osztályban még nem tanulnak, nem követelmény a folyékony olvasás sem az év végére. Ákos tankönyveit is bemutatták, aminek meglehetősen örültem, mivel az első napon használt olvasó- és matekkönyvön kívül még nem is láttam a többit, ugyanis a könyvek sosem kerülnek haza, hétvégén sem, mivel nincs házi feladat. (Bár érdekes módon Ákosnak a svéd nyelvórán adtak fel házi feladatot, de ez nyilván az ő speciális helyzete miatt volt)

Azt is megtudtam, hogy minden gyereknél úgynevezett egyéni fejlődési tervet készítenek (Individuel Utveckling Plan, IUP) és ezen keresztül követik a gyerek dolgait. Részleteket nem sikerült kihámoznom, ez lesz az egyik kérdéskör, amit a tanítónéninél feszegetni fogok. Annyit megtudtam, hogy kb. két hónap múlva lesz valami értékelés, gondolom a szülők is kapnak erről tájékoztatást.

A szülői végén egyébként kicsit beszélgettem Tinnel, Ákos főtanítónénijével Ákosról. Szerinte Ákos még nem ért mindent, de nagyon jól be tud kapcsolódni a tanmenetbe. Külön kiemelte, hogy Ákos nagyon okos gyerek, ezen persze mi nem lepődünk meg, de jó hallani, hogy még ilyen nyelvi korlátoltság mellett is átjön. Persze azt is elmondta, hogy bizony előfordul az is, hogy ha meseolvasás van, akkor - mivel nem érti és nem köti le - szokta szórakoztatni a társait vicces dolgokkal. De nem panaszként mondta amúgy, hanem mert ezzel is illusztrálni akarta, hogy Ákos hol tart a nyelvi fejlődésben. 

Azt hiszem arról még nem számoltam be, hogy Ákosnak elkezdődtek a magyar órái is, itt minden nem svéd anyanyelvű gyereknek jár heti egy óra anyanyelvi oktatás. Nagy örömünkre egy nagyon kedves magyar tanítónénit kapott, akivel fel is vettem a kapcsolatot, hogy egyeztessünk az otthoni és az iskolai tanulás összehangolása ügyében. A magyar tanítónéni elmondta, hogy meglepődött azon, hogy Ákos mennyire jól olvas, így újabb visszajelzést kaptunk arról, hogy nem ment el haszontalanul az elmúlt év. A magyar órák célja egyébként elsősorban a magyar nyelv és kultúra elsajátítása, bár meglepő módon a helyesírás nincs a tantervben ... Ákos viszont a tervek szerint minden nap tanul skype-n Vali mamával is, így nincs bennem aggodalom ez ügyben, egészen biztos vagyok benne, hogy Ákos helyesírása szépen fejlődik majd, ahogy kell.

A magyar nyelvi fejlesztés mellett Ákos svéd nyelvi felzárkóztató órákra is jár, ezúttal már nem a tanítónéni jön hozzá, hanem ő jár át a nyelvi előkészítő osztályba és a múltkor hazakerült könyv alapján bizton mondhatom, hogy nem zabhegyezéssel töltik az időt.

A végére pedig itt egy kép a fiúkról, Ákos Áron kedvenc könyvéből olvas fel és a legkevésbé sem zavarja, hogy Áron a mesehallgatás közben egyetlen percre sem bír nyugton maradni ...

Amilyen bajosan indult a hét, annyira jól sikerült lezárni. Áron hétfői mutatványa után egy megfázás borzolta a kedélyeket, némi lázzal és orrfolyással, továbbá a gépemen a vista valami teljesen váratlan fordulatként hazavágódott magával víve egy csomó adatomat, így a levelezésem egy részét is, szóval nem unatkoztunk a legkevésbé sem. Viszont a hétvégén sikerül kárpótolni magunkat az elszenvedett nehézségekért.

Merthogy családi napot szervezett Zacco cége,  a rendezvényre  pedig egy vidámparkban került sor. Így északnak vettük az irányt szombaton hajnalban, hogy ismét jót mulassunk Lisebergben. 

Útközben akkora felhőszakadáson haladtunk keresztül, hogy nem kicsit aggódtunk, hogy lesz ebből vidámparkozás, és Göteborgban sem volt túl baráti az időjárás, de ha már ott voltunk, megpróbáltuk a dolgok előnyös oldalát nézni: ilyen időben biztos nem lesznek sokan. Hát látszik, hogy még csak rövid ideje élünk Svédországban, ebben a dologban eléggé tévedtünk, természetesen a svédeket nem tartja vissza az eső semmitől sem, esőkabátban, gumiruhában, esernyővel felszerelkezve ugyanolyan tömeg volt, mint a legutóbb, amikor hetedhétágra sütött a nap. 

Szerencsére a borús idő csak rövid ideig tartott, délre már erősen sütött a nap, így aztán igazán jó napot töltöttünk ismét a Lisebergben. Ezúttal Áron is bekapcsolódott a dologba, míg tavasszal csak a látvány érdekelte, a legkevésbé sem volt boldog attól, hogy felülhet erre-arra (nem is erőltettük), most hihetetlen boldog volt, amikor felültünk a Farfars Bil nevű mulatságra (nagypapa autója). Persze még tanulni kell a dolgok menetét, a leszálláskor eltört a mécses, krokodilkönnyek csorogtak kiskomám orcáján, míg ismét sorra nem kerültünk a következő körben. 

Erre az autóra természetesen Ákos is felült, bár azért a nagyobb fiúknak való mutatványok voltak az igazi sztárok. Egészen késő estig rohantunk egyiktől a másikig, gyakorlatilag záráskor távoztunk, ekkorra Áron már jócskán húzta a lóbőrt.

A héten történt események, na meg a krónikus alváshiány miatt erősen dekoncentráltnak éreztem magam napok óta, így mondtam is Zacconak csomagolás közben, hogy valamit tutira otthon hagyok, arra persze nem gondoltam, hogy a teljes szépen összecsomagolt koffert otthon fogom hagyni, szóval volt egy rövid beszerzési körutam a szállodai becsekkolás után ...

Másnap végre szerét ejtettük Göteborg megtekintésének, ez legutóbb elmaradt. 

A belvárosi sétán kívül szerét ejtettük egy sétahajózásnak  is. A hajóúton megnéztük a város legfontosabb látnivalóit, átmentünk vagy 20 híd alatt, ezek között volt olyan, ami annyira alacsony volt, hogy az idegenvezető felszólított bennünket, hogy a hajó padlójára üljünk le ...

... a hajó tényleg alig fért el a híd alatt ...

A gyerekeknek ez a rész volt a legizgalmasabb, a hidak alatti átsuhanás Áront is lekötötte, az egyéb látnivalók kevésbé, de szerencsére készültem némi nasival, a mazsolavadászat hosszú percekre biztosította a nyugalmat ...

A hajóút után még ettünk egy jót egy kávézó teraszán, szerencsére az idő továbbra is pazar volt, majd - tekintettel a háromórás útra és a másnapi iskolára - sajnos indulni kellett haza.