lucilla viszontagságai

Nos, a lerobbanós rész folytatódott ... Vasárnap még minden jónak tűnt, felkészültünk a hétfőre, amikor mindannyian belevetettük volna magunkat ügyeinkbe, Ákos ismét hőemelkedéssel nyitott, Áron is belázasodott, így kénytelen voltunk néhány dolgot átütemezni. Szerencsére a hangulat nem volt rossz.

Aztán Ákos keddre ismét teljesen jól lett és szerdán már iskolába is ment. Ezzel szemben Áron még pénteken is lázas volt, no nem túlságosan, csak úgy ímmel-ámmal, viszont annál jobban, hogy ne aggódjak. Amúgy nem volt semmi más tünet, se nátha, se köhögés, se torokfájás, semmi, csak láz. Így aztán pénteken elvittem orvoshoz, ahonnan torokleoltás és crp vizsgálat után egy tekintélyes üveg antibiotikummal távoztunk. Mert hogy minden híresztelés ellenére indokolt esetben itt is adnak ilyesmit. Ami a mi esetünkben csodaszernek bizonyult, mert az ötödik napja makacsul kitartó láz már az első adag után jelentősen csökkent, másnapra kiskomámnak kutya baja sem volt. Az egyetlen baj az antibiotikummal az, hogy rossz az íze, konkrétan meg kellett erőszakolnunk Áront napi háromszor, hogy be tudjuk adni ...

Ezen a héten már végre mindenki ment iskolába, dagisba, én még a komvuxba is eljutottam, ahányszor csak órám volt, ami nem kevés. Áron nagyon boldog volt, hogy végre mehet a dagisba, a betegség alatt napi százszor volt téma, hogy mikor mehet.

És amikor végre elérkezett a pillanat, nagyon boldog volt, reggel az ajtóban toporgott, hogy menjünk már. Hát még mikor meglátta, hogy Vivan, a kedvenc gondozónője végre visszatért az igen hosszúra nyúlt szabadságából. Azonnal az ölébe kéredzkedett, a fejét a vállába fúrta, ami elképesztő, hiszen vagy három hónapja nem látta ...

Nem túl jól kezdődik ez az év, Ákos lerobbant. Ő az utóbbi években igen ritkán beteg, de ha igen, akkor megadja a módját. Nagyjából másfél éve volt utoljára ilyen beteg (azóta max. náthácskák és egy pár óra alatt lezajló hányós-fosós volt), akkor sem heverte ki két nap alatt, mint korábban. Ja, és igen abszolút nem a közösségben-vírus/baci-összeszedő típus, a másfél évvel ezelőtti mizéria, ahogy a mostani is a szünet kellős közepén bírt beköszönni.

Csütörtökön kezdődött, némi torokfájással és hőemelkedéssel. Elég rosszul jött ki, aznapra vártuk Dironékat, Ákos osztálytársát és családját, már vagy másfél hete más sem volt a téma, hogy mit fognak csinálni, ha végre eljön ez a csodás nap. Erre reggel már torokfájva ébredt fel kiskomám. Felhívtuk őket, hogy mi legyen, mert gondoltuk, hogy nyilván nem óhajtanak két gyerekkel beszerezni valami kórságot, de mivel náluk is volt némi torokfájás, úgy döntöttek, hogy jönnek, ennek mindenki nagyon örült. (A svédek amúgy is meglehetősen rugalmasan kezelik a betegség témát, általában, ezzel kapcsolatban nekem is, meg sok más külföldinek vannak fenntartásai ...)

Így hát megejtettük a vendégséget, ahhoz képest, hogy azért jöttek 4-kor, mert ők korán fekszenek, végül f9-kor mentek el. Ákos közben egyre rosszabbul lett, az este egyik felét alvással töltötte, így sajnos nem tudta élvezni, hogy itt vannak a barátai. Áron annál inkább lelkes volt, egymagában lefoglalta a két vendég fiút.

Aztán jött  a kemény menet, Ákosnak egyre jobban fájt a torka, sírt, jajgatott, se enni, se inni nem akart, aludni nem tudott, a láza persze egyre magasabb lett, ezért úgy döntöttem, hogy másnap elugrunk a vårdcentralba, azaz a helyi esztékába. Nagyjából fél óra alatt elhajtott bennünket egy torokbanézés után a nővér, hogy ez vírusbetegség, vegyünk a patikába toroktablettát és ha nem múlik, akkor hétfőn jöjjünk vissza. Én mondjuk optimista voltam, azt hittem, hogy még aznap lesz némi láz, de szombatra jobban lesz Ákos. Hát nem így lett, pénteken csak kúszott még feljebb a láza, semmivel nem tudtuk tartósan 39 C alá húzni, továbbra is kínszenvedés volt az ivás, enni nem is evett szinte semmit, fájlalta a torkát és a nap nagy részét átaludta. A mélypont az volt, amikor szegényem a zuhany alatt hányt a köhögéstől és közben folyt az orrából a vér, majd a szívem hasadt meg, annyira sajnáltam ...

Éjjel ismét sok ébredés volt, fájt a torka, teázott párszor, így végül túlélhető volt. Ma is eléggé elesett volt kiskomám, ami felettébb aggasztó volt, ő tényleg nem szokott 3 napig lázas lenni. A mai napot is fekve töltötte, de végignézte a PatMat összest, az elmúlt két napban annyit tévézett, amennyit az elmúlt évben összesen, de ha ezzel kicsit is elviselhetőbb volt a torokfájás, én nem bántam.

Szerencsére délutánra minden gyógyszerezés nélkül is lejjebb ment a láza, aludni már hőemelkedéssel ment, és vacsorára benyomott egy nagy tányér húslevest, még az öccse által meghagyott pár falatot is lenyomta (mondjuk nem annyira az éhség motiválta, hanem nem akarta, hogy kidobjam, ez mostanában az egyik központi téma: nem veszhetnek kárba a dolgok).

Szóval kedélyes pár nap van mögöttünk, és hát ha Áron is elkapja, akkor lesz igazán vidám, vele nem hiszem, hogy megértetem, hogy torokfájás ellenére is enni/inni kell, mert kórház lesz a vége ... Itt egyelőre nem tartunk azért, ő virgonc és vidám, tökéletesen elemében van, annyira jó lenne, ha nem robbanna le ő is ... Főleg, mert holnapután kezdődik minden: dagis, iskola, munka és nekem a komvux.

Ja igen, a dagis hiányzik Áronomnak, már vagy egy hete napi téma, hogy melyik játékot fogja elvinni a dagisba és tegnap az apjával el is kellett menni megnézni, hogy zárva van, mert annyira akart volna menni.

Régen írtam, tudom, kicsit sűrű volt az elmúlt két hét, eléggé teleszerveztük ezt a karácsony előtti időszakot. Merthogy még szeptemberben olyan jó ötletnek látszott a karácsony előtti hazautazás, és végül is jó is volt, csak azzal nem számoltam, hogy ez az időszak amúgy is terhelt sok szempontból. Végig pengeélen táncoltunk, de összességében azt mondhatom, hogy minden nagyon rendben volt.

Kezdődött az egész azzal, hogy a múlt hétfőn a dagisba voltunk hivatalosak, mivel Luca napi ünnepség volt. A Luca nap, azaz Lucia dag itt a karácsonyt megelőző legfontosabb ünnep, régi hagyománya van, leginkább közösségi jellegű, így minden gyermek (és sok felnőtt) intézményben ünneplik. A legfontosabb része az ún. Lucia tåg, ami tulajdonképp egy beöltözős felvonulás, a lányok fehér ruhában, gyertyákkal a fejükön és a kezükben vonulnak, a fiúk pedig vagy fehér ruhában, vagy mikulás, illetve mézeskalács szerkóban kísérik a lányokat és mindenki énekel. És persze fika (=uzsonna) is van utána, glöggel és sárfányos kelttésztával (lucabullar).

A dagisban is ez volt a műsor, igazi gyertyák helyett elektromossal, és rövidített dalokkal. Áron és a kicsik amúgy nem voltak elragadtatva a programtól, a többség elsírta magát, amikor a szülők seregében felfedezték anyut vagy aput. Áron szerencsére nem óbégatott, ő kedélyesen figyelte a körülötte zajló eseményeket, viszont a mikulássapkát kikérte magának, azt nem lehetett ráadni (pedig tavaly nem bánta). A nagyobbacskák viszont láthatóan teljesen odavoltak a jelmezes mókáért. Áron a dalok többségét ismerte, itthon rendszeresen tart a fürdőkádban koncertet, így én is képben voltam, hogy mi lesz a repertoár.

A felvonulást követően a csoportszobában meg lettünk vendégelve lucabullarral, aminek elkészítésében állítólag a gyerekek is segédkeztek.

Aztán itt kezdődött a heti akadályversenyünk, ugyanis Marta kollegina azzal zárta ezt a szép délutánt, hogy az elfogyasztott ételt és italt fél perc leforgása alatt szétterítette a padlón, így egyértelmű volt nekem, hogy az utazásunkat a hányós-fosós vírus fogja megcifrázni.

És ez így is lett, Áron másnap este elkezdett hányni, éjjel kettőig nyomta, így aztán a kézipoggyászt már úgy készítettem elő, hogy legyen megfelelő mennyiségű váltás ruha, zacskó, törlőfelszerelés, pelenka az alsó menetre. Na meg felkészültem lelkiekben arra, hogy az egész családon végigmegy a dolog, elsőként rajtam, úgyhogy a magam részéről csak azért fohászkodtam Áron mihamarabbi gyógyulása mellett, hogy legkorábban pénteken ölelgessem a wc-csészét.

Ugyanis a szerda utazással telt, a csütörtököt pedig teleszerveztem halaszthatatlan és fontos ügyintézéssel. Az utazás amúgy a vártnál sokkal jobban alakult, Áron délelőttre már sokkal jobban volt, nem hányt, nem volt hasmenés, viszont a betegség lebágyasztotta annyira, hogy egész úton kedélyesen ücsörgött az ölemben, nem pedig a repülőgépet óhajtotta harsány kurjongatások mellett apró darabokra szedni (ezt meghagyta a visszaútra).

Nekem pedig szerencsém volt, noha már a folyamatos rettegéstől hányingerem volt, végül teljesen elkerült a kór és mindent le tudtam zavarni, amit terveztem igen rövid budapesti tartózkodásunk alatt, ami nem volt kevés. Ákos és Áron Gyigyivel a délelőttöt a Közlekedési Múzeumban töltötték, majd a fogorvosi vizit után vonattal elindultak Kaposvárra. Anyu állította, hogy sima ügy volt és semmi fárasztó nincs a két gyerekemben, ezzel együtt este 10-kor már nem tudtam vele beszélni, mert aludt ...

A rohanással telő napok után Kaposváron végre hátradőlhettünk, a nagymamik kényeztették a fiúkat és minket, én végre sokat behoztam a két éve halmozódó alváshiányból. Viszont a hányós-fosós még beintett, szegény Ákos és Zacco is megszenvedte a vasárnapról hétfőre virradó éjszakát. Ezt leszámítva igazán felüdülés volt ez a hét, főleg így karácsony előtt, semmi rohanás, csak kedélyes evészetek, beszélgetések és henyélés. Az unokatesóval való találkozás nagy élmény volt a fiúknak, főleg Áronnak, aki úgy érezte, hogy meglett kora révén az ő feladata Benus bevezetése az igazán fontos dolgokba, így például a telefonálásba ...

Benus nem volt mindig elragadtatva a diktált programtól, de összességében nagyon jól mulattak a fiúk.

Utunk legneccesebb pontja amúgy a visszautazás lett, még szeptemberben príma ötletnek tűnt a december 24-én visszautazás is, főleg délelőtt, tegnap azonban nem tűnt ez már olyan jó gondolatnak. Főleg, hogy Európa több repterén volt totál káosz az időjárás miatt. A másik része az izgalomnak a sok csomag volt, az ajándékok egy része otthonról került a fa alá, így a hazautazás előtti este a vidám csomagolásé volt.

Az utazás aztán végül nagyobb zökkenők nélkül megtörtént, mindössze bő egy órás késéssel indultunk. Az egy óra egy két és félévessel amúgy örökkévalóságnak tűnik, főleg egy tömött és túlfűtött váróban, ahol az utasokat még néhány őrült drága italokkal és parfümökkel zsúfolt duty free shop próbálja megfosztani utolsó forintjaiktól. Áron a várakozás nem kis részét kajálással töltötte, így tudtuk távol tartani a csillogó üvegek világától. Az egy órás budapesti késésből technikai okok miatt kettő lett, de végül még a szokásos ajándékbontási idő előtt hazaértünk.

Még indulásunk előtti este feldíszítettük a fát, illetve Ákos díszítette (saját készítésű, kézi horgolt díszekkel is!), én Áront próbáltam meg altatni két hányás között. Majd amikor kicuccoltunk a lakásból, Zacco kirakta az ajándékokat a kamrából, így aztán érkezésünkkor volt nagy meglepetés, hogy már járt nálunk a Jézuska.

Áron teljes extázisba került, fel-fel kapva egy-egy csomagot, "kiboncsuk!!!" kiáltásokkal rohangált a lakásban. Ákosnak csak a szeme csillogott, ő nagyon fegyelmezetten várta, hogy sor kerüljön az ajándékbontásra.

Szokásunkhoz híven énekeltünk egyet, majd kezdődhetett a nagy csomagolópapír szaggatás. Az ajándékoknak az idén is nagy sikere volt. Ákos a legnagyobb üdvrivalgást a diszkólámpa kicsomagolásakor hallatta, ez a játék amúgy Áronnál is námberván, sosem gondoltam volna, hogy a fiaim egy ilyen holmira fognak vágyni ...

Áron minden csomag kibontása után azonnal játszani kezdett az aktuális holmival, a többi csomaghoz csak némi nógatásra tért vissza. Ő is minden csomagnál kurjongatott, nem is csoda, hiszen nem kockáztattunk: csupa vonat-autó- és egyéb kerekes jármű volt a fa alatt.

A fiúk nagyon fáradtak voltak az utazástól, így a vacsora után gyorsan ágyba is dugtuk őket. Ma persze már korán fenn voltak és az új szerzeményeiket fedezték fel. A favonat újabb elemekkel bővült, így ma még apa is a különlegesen kacifántos pályák kidolgozásával volt elfoglalva.

Áron meg boldogan tologatta járgányait.

A végére pedig beteszek egy videót, Áron játék közben énekel, hát meg kell zabálni, ahogy nyomja, sajnos csak kevés hely volt a gépen, és mire csináltam, addigra már egészen mást csinált, de itt is hallatszik azért egy része a koncertnek.

Mivel közeledik a karácsony, ma megejtettük első mézeskalács-sütési akciónkat, mindenki nagyon élvezte.

Áron tavaly még nem igazán volt érdekelt az ilyen sütési dolgokban, de most már teljes odaadással nyújtotta a tésztát ...

... majd szaggatta a különböző formájú mézeseket ...

Ákos pedig vérprofiként vagy három tepsire való pepparkakát szaggatott ki (szerinte ez nem mézeskalács, hanem pepparkaka, Áron szerint appelkaká, végül is mindegy, ízre ugyanolyan jó, akárhogy is hívjuk) ...

Ahogy az idő egyre hidegebb és korábban sötétedik, Ákosék ismét elmerültek a kézimunka gyönyöreiben. Most éppen horgolnak. Mondjuk az is vicces volt, ahogy erről először mesélt itthon, mert a szakszavak svédül vannak meg neki, ugye.

Mondja nekem az egyik nap, hogy anya képzeld, varrunk a fritiden. Ebben nem volt semmi furcsa, mivel tavaly is varrtak. Aztán folytatta a magyarázatot, elmondta, hogy úgy varrnak, ahogy a Gyigyi szokott mintákat csinálni a pulóverekre. Itt gyanús lett a dolog, és arra a következtetésre jutottam, hogy akkor valószínűleg kötnek. Később aztán egyik nap, amikor mentem érte, odajött hozzám Birgitta, a napközis tanítónénije, és elkezdett áradozni Ákosról, hogy milyen ügyes, és mennyire jól koncentrál, és teljesen egyedül képes dolgozni. Megkértem, hogy mutassa meg nekem pontosan, hogy mit csinálnak. Kihozta, megmutatta Ákos művét, és akkor esett le, hogy valójában horgolnak. Például szarkákat és egyéb állatokat. Valami újságból kimásolt Birgitta néhány horgolásmintát, az alapöltéseket megtanította nekik, majd onnantól a minta alapján egyedül csinálják. Nem könnyű ügy amúgy, kiigazodni a mintán és folyamatosan követni, hogy mikor hány szemet kell így meg úgy, így tényleg komoly dicséret volt, hogy Ákos teljesen önállóan horgol.

Már napok óta rágja a fülemet, hogy itthonra is szerezzek horgolótűt és fonalat, mert nagyon nehéz szívvel hagyja ott a műremekeit, amikor haza kell jönni. Így aztán ma végre bejutottam egy kézimunkaboltba, és beszereztem a szükséges kellékeket. Hát ezt a boldogságot! Egész délután gyártotta a különböző színű horgolt remekeket (mondjuk díszeket).

Nos, remélem, nem kiabálom el, mert még hivatalosan nem jelenthetem ki ezen időszak végét, de már több, mint egy hete cici nélkül alszik el Áron. Merthogy sikerül végre mindkettőnknek vállalható kompromisszumot találni. Egy ideje már próbálkozom különböző megoldásokkal, egyértelmű volt, hogy a cici nem nélkülözhetetlen az alváshoz, hiszen az apjával bármikor elaludt gond nélkül. Sőt, vele sokkal gyorsabban elaludt. Csak én ne legyek a közelben, mert akkor azonnal felcsendült a ciciiiii-ciciiii kezdetű szólam. A mese nem jött be, mesélhettem én bármiről, a napi történéseken keresztül az összes tömegközlekedési eszközig, egy-egy sikeres altatást leszámítva nem jött be.

Viszont nótaszerető kiskomám simán lecserélte a cicit a dalokra. Úgyhogy mostanában én bizony zenés esti mulatságot tartok kiskomámnak. Nem mondom, hogy nem kerül elő a cici-téma, időnként eszébe jut, de ha mondom, hogy most akkor énekelni fogok neki, azonnal belefúrja magát az ölembe, elernyed és várja a dalokat. Mindenfélét énekelhetek neki, a népdaloktól a mozgalmi dalokig, kiskomám tátott szájjal hallgatja. Mostanában a karácsonyi és télapós dalok vannak túlnyomó többségben, és mivel Ákos is hallja őket, néha bekapcsolódik. Áron amúgy diktálja a sorrendet, legalábbis az elején, aztán később elkókad, majd elalszik. Így minden este nagyjából félórát énekelek, már egészen sokat fejlődött az énektechnikám. És másik hozadékként Áron repertoárja is jelentősen bővült, az összes téli klasszikus megvan neki és néhány népdal is, hihetetlen gyorsan tanulja a dalokat. Ja igen, és meglepően tisztán énekel a korához képest.

(És hogy mennyire nem volt mennyiség az anyatej, több, mint egy heti kihagyás után semmi feszülés, még csak nyomokban sem ... )

A tél fokozódik, ami így karácsony előtt nem túl kellemetlen, úgyhogy egyelőre én is felfüggesztettem a nyárvárást, majd karácsony után folytatom ...

A leesett hóból a hókotrógépek hegyeket csinálnak, Ákosék nem kis örömére.

Áron pedig egészen megszerette a havat, most, hogy már hajlandó kesztyűt viselni, órákat is kinn lenne. Még jó, hogy az apja is szívesen van kinn, rám nem nagyon tud számítani, már ami az órákon át való kinn maradást illeti.

És a végére egy kép az idei adventi naptárunkról, ezúttal Ákos saját készítésű naptárjával várjuk a karácsonyt.

A múltkori hó csak bohóckodás volt, elolvadt két nap alatt, na de ma már kőkemény tél van, tegnap a kocsit úgy kellett kiásni a hó alól ... Mondjuk látszik, hogy még nem vagyok a télhez szokva, nem értettem, hogy miért villog le mindenki, amikor fel volt kapcsolva a lámpám, aztán rájöttem, hogy a fényszórókat is le kellett volna takarítani ...

Áron egyelőre vegyes fogadtatásban részesítette a napok óta eső havat. Egyrészt nagyon lelkes, amikor az ablakból nézünk ki, de az arcába eső hópelyheket erősen nehezményezi. Viszont hajlandó végre kesztyűt viselni, amivel új perspektívák nyíltak meg előtte, lehet pl. a hóban autót tologatni ...

Na meg a szánkót is jó tolni a havon, csúszni még annyira nem szeret, de ahogy innen a novemberi télből látszik, lesz ideje megszeretni ...

Mesélek ma este Áronnak elalvás előtt (bízva abban, hogy belefeledkezik és jól elalszik cici nélkül, de rendszerint hiába ...), a téma általában az adott nap története, szépen részletesen végigvesszük, mi is történt aznap. Ma is így történt, szépen halkan duruzsolom a fülébe, hogy vacsoráztunk és fülig lekváros lett a gofritól, így elmentünk megmosakodni, majd bemehetett Ákos szobájába, ahol Ákos és barátja Nimród játszottak, és ő is jót játszott velük, amikor Ákos, aki ekkora már rég húzni szokta a lóbőrt, beszólt nekem kicsit morcos hangon:

-Nem, nem játszott Áron, hanem jól széjjeltaposta a társasjátékot!

(Muszáj volt egy kicsit felfüggeszteni a mesét, annyira röhögtem. Kinek mi a játék, ugye.)

Megérkezett ma a tél Lundba ...