lucilla viszontagságai

Ma sikerült eléggé bizi napot csinálni magunknak, én a magam részéről örülök, hogy a hátsómon ülhetek így késő este.

Kezdtünk mindjárt azzal, hogy ellátogattunk Ákos iskolájába, ugyanis ott ma nyílt nap volt. Meg kell mondjam, először megrökönyödtem azon, hogy szombaton tartják a nyílt napot, hiszen ha nincsenek ott a gyerekek, nincs normális tanítási nap, akkor mi is lenne a dolog értelme, ha pedig benn vannak a gyerekek, akkor meg szegények, hogy még szombaton is iskolába kell menni. Ez esetben az utóbbi megoldás történt, azonban nem annyira szegények azok a gyerekek, nagyon is örültek, hogy ma is benn lehettek, és ezen semmi csodálkozni való nincsen, hiszen az iskola bizony jó hely, csak a mi hőn szeretett ovinkhoz tudnám hasonlítani, ahová Ákos bizony igen gyakran szombaton is be óhajtott volna menni.És hát a szombatnak megvan az az előnye is, hogy a szülők ráérnek, így mi is teljes családi egységben tudtunk felvonulni a jeles eseményen.

Szóval, felkeltünk reggel, mikor Áron már mindahányunk orrát lecsavarta több ízben, az összes hajunkat kitépkedte és már legalább huszonötször próbálta meg levetni magát az ágyról fejjel lefelé (szerencsére sikertelenül), majd egy szerénynek nem mondható reggeli és a szokásos háromnegyed órás indulási processz után elvágtáztunk az iskolába. Ami amúgy körülbelül három perces megfeszített sétányira van a lakástól ... 

Mikor odaértünk, éppen szünet volt és szakadó eső ellenére mindenki az udvaron dagonyázott. Még be sem mértük a terepet, mikor Ákos tanítónénije, Annika már üdvözölt is bennünket és Ákost, majd Ákost külön játszani invitálta a többi gyerek közé. Ákos természetesen azonnal csatlakozott a többiekhez és nyelvi akadályokon nagyvonalúan túllendülve játszani kezdett ...

A szakadó eső amúgy itt senkit sem zavar, Annika elképedve hallgatta beszámolónkat arról, hogy Magyarországon az esőben nem mennek ki az udvarra a gyerekek, a játszótérre sem jár senki, sőt az eső elállta után még azt is megvárjuk, mire felszárad. Na ja, mondta erre ő, akkor itt bizony vagy öt hónapot is kellene várni a szabadtéri játékkal, ha száraz talajra várnának. Amúgy amikor megkérdeztük, hogy Ákosnak mire lesz szüksége az iskolába járáshoz, egyetlen dolgot említett meg: alkalmas szabadtéri öltözék. (Csak emlékeztetőül: otthon a szülői értekezleten több sűrűn teleírt oldalnyi papírt kaptunk, és ebben a szabadtéri öltözék nem is volt benne) ... Ma persze - bár nem tudom, miért - Ákost nem az overallba öltöztettük, úgyhogy ő rögtön kismalaccá avanzsált.

Áron sem bánta az udvari mókát, ő igen jól mulatott, miközben a gyerekeket nézte.

Az udvaron egyébként grillezett virslis szendvicsekkel (grillad korv med bröd, ékes svédséggel, ez tulajdonképp nemzeti eledel) kedveskedtek a nyílt napra ellátogatóknak, ezzel mi - éppen reggeli után - nem tudtunk élni.

Kis idő múlva Annika beinvitált bennünket és a többi gyereket, valamint szüleiket az osztályterembe. A Vikingaskolannak két iskola-előkészítő osztálya van, nekik egy teljesen különálló, nem szakértő becslésem szerint körülbelül 200 négyzetméternyi, több teremből álló épülete van. Amúgy itt nem jellemzőek a nagy monolit iskolaépületek, sokkal inkább több kisebb épületből álló iskolák vannak, tagolt szabadtéri részekkel. Ákosék épületében jópár helyiség található, van két nagyobb szoba a két csoportnak, van több elkülönült játszóhelyiség is, valamint néhány kisebb szoba a kisebb csoportos foglalkozásokhoz.

Ákosék csoportszobája igen felszerelt, bár nem annyira csiliviliek az eszközök, sokkal inkább a praktikusság a jellemző. Sok-sok ceruza, festék, papír, gyurma és miegymás áll az alkotni vágyó szorgos kezek rendelkezésére.

Minden gyereknek van egy saját szekrénykéje, ahol az iskolában készülő remekművek laknak, a szekrények jelölését maguk a gyerekek intézték.

Ezenfelül rengeteg könyv a szobák szegletében felállított könyvespolcokon, játékok, társasjátékok és természetesen lego és építőjátékok is vannak. Ákos kedvenc része valószínűleg az alábbi képen látható sarkocska lesz, már a múltkori látogatásunk után folyton arról regélt, hogy miket fog építeni, ha majd iskolába jár.

És van a csoportnak egy saját akváriuma is ...

Arról sajnos nincs kép, de saját kiskertje is van a csoportnak, ahová - még ősszel - elültettek egy csomó növényt (virágokat, bogyós gyümölcsöket, bokrokat), Annika mutatta, hogy a tulipán már elkezdett kihajtani.

Minden nap a szőnyegen indul, ahol a gyerekek mindenféle - őket érdeklő - témákról beszélgetnek.

Majd, attól függően, hogy éppen milyen nap van, különböző foglalkozások vannak, elsősorban matematika és nyelv témakörben, ahogy néztem, meglehetősen szabadon lehet ezekhez csatlakozni, semmilyen erőszak nincs, ha valaki éppen elvonulni kíván a játszórészlegre, akkor azt minden további nélkül megteheti. Persze a foglalkozások annyira érdekesek, hogy a gyerekek többsége azonnal odaült az asztalhoz. Ákos is természetesen.

Íme Ákos első svéd iskolai munkafüzete.

Ebben a füzetben van az első feladat, amit Ákos svéd kisiskolásként végrehajtott, miután Annika - természetesen svédül - elmagyarázta neki, hogy mi is a dolga. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy Ákos csütörtök óta gyorsan megtanult svédül, elmondom, hogy a feladat annyira egyértelmű volt, hogy Ákos magyarázat nélkül is megértette volna. De ő természetesen nagyon figyelt a tanítónénire.

Majd a többi gyerekkel együtt szorgalmasan dolgozott.

Ákos csoportjának egyébként két tanítója van, a már említett Annika, valamint egy Lasse nevű fiatal tanárbácsi is, akinek nagyon jó érzéke van a gyerekekhez, láthatóan baráti viszonyban van minden tanítványával, és Ákossal is azonnal megtalálták a közös (egyelőre nyelvmentes) hangot. A másik csoport két tanítójával is megismerkedtünk, kiderült, hogy ők is követni fogják Ákos beilleszkedését és fejlődését.

A foglalkozást követően a szőnyegre ült minden gyerek, ahol Annika ismét bemutatta Ákost a csoportnak és a csoportot Ákosnak, majd mindenféle nótát énekeltek együtt. Ákos a végén már maga is énekelte az egyik dalt, amiben annyi ismétlés volt, hogy megtanulta a szövegét. Ezt követően Annika egy mesét mesélt a gyerekenek, eléggé izgalmas lehetett, bizonyos Gumi Tarzanról szólt, Ákos - noha nyilván egy szót sem értett belőle - tátott szájjal hallgatta. 

Ekkora már dél lett, a nyílt nap vége, Ákos pedig annyira belejött a dolgokba, hogy teljesen elkámpicsorodott, hogy vége, alig bírtuk kihozni őt a teremből. 

Ezt követően pedig hazamentünk, gyorsan megebédeltünk, majd családilag bebicikliztünk (igen, kettő fokban is lehet biciklizni, bár valóban nem annyira kellemes, mint 25-ben) a belvárosba, ahol megpróbáltuk beszerezni egy, az iskolában látott, igen jónak látszó társasjátékot. Nem sikerült, de legalább széjjelnéztünk egy kicsit Lund centrumában. Áron is élvezte az utazást, hazafele be is aludt az ülésben.

Én még a nap fennmaradó részében mostam-szárítottam-vasaltam, mivel mostanában szombatra foglalom magunknak a mosodát, hát nem mondom, hogy ennél jobb esti programot nem is tudok magamnak elképzelni ....

Áron, mint a baby led weaning reklámembere ...

Aztán, nagy dolgok vannak készülőben: Ákos keddtől a Vikingaskolan növendéke lesz. Ma benn voltunk az iskolában, megismerkedtünk Ákos új osztályával, a tanítónénivel, megtudtuk, hogy förskolaklass-ba kerül, azaz iskola-előkészítős lesz, mivel a nyelvi felzárkóztató osztályban nagyobb gyerekek vannak elsősorban, ott nem lennének barátai, na meg a tanítónénik hisznek abban, hogy ebben a korban a legfejlesztőbb dolog a játék a gyerekeknek. Amúgy a tanítónő mindenfélét elmesélt nekünk a iskolai életről, és az alapján, amit mondott, Ákos jobb helyre nem is kerülhetett volna. Az osztályban 16 gyerek lesz, ebből kettő, név szerint Emil és Daniel lesznek Ákos "mentorai", ők segítenek majd Ákosnak a beilleszkedésben. Ákosnak semmilyen felszerelésre nincs szüksége, csak meleg ruhára, mert bizony minden nap sok-sok időt töltenek a szabadban, ha esik, ha fúj, mert az a legjobb a gyerekeknek. Az iskola-előkészítő osztályban nincsenek hagyományos értelemben vett órák, de a legtöbb foglalkozásnak vannak kapcsolódásai az íráshoz, olvasáshoz, matematikához, csak játék formájában, nem pedig feladatokként. A teremben van egy nagy szőnyeg, minden reggel odaülnek a gyerekek és ott beszélgetnek mindenféléről (pedig nyilván nem olvasták Vekerdy mestert), majd ez után mindenféle foglalatosságok vannak. Ma, amikor benn jártunk (mert bizony a szülők akármikor bemehetnek, akár hosszabb időre is, ha úgy tartja kedvük), a gyerekek egy része rajzolt, néhányan legóztak, de volt valamilyen konkrét foglalkozás is. A gyerekek nagyon örültek Ákos érkezésének, nagyon felcsigázta őket, hogy Ákos nem tud svédül, de még angolul sem, ezzel kapcsolatban számtalan kérdéssel bombázták a tanítónénit. Ákos kedden fog először csatlakozni az osztályhoz (hétfőn testnevelés nap van egy másik tanárral, úgy gondolta a tanítónő, hogy ez így túl sok lenne elsőre Ákosnak), ekkor még csak két órát maradunk, majd szépen fokozatosan növeljük Ákos osztályban töltött idejét. Néhány héten belül Ákos egész napját az iskolában fogja tölteni. Mindemellett a nyelvi felzárkóztató osztály tanítónénije hetente többször külön fog Ákossal foglalkozni, hogy mihamarabb megtanuljon svédül kiskomám.

Szombaton egyébként nyílt nap lesz az iskolában, természetesen megyünk mindahányan. Ákos egyébként nagyon lelkes, láthatóan nagyon tetszett neki az iskola. Persze nem lesz ez könnyű neki, de az iskola láthatóan mindent megtesz azért, hogy jól menjen a beilleszkedés.

A vasárnapi homokozásról kép is készült, most találtam a fényképezőgépen. Ákos kb. -1 fokban homokozik kedélyesen, milyen jó, hogy a játszótér az ablak alatt van, én nem tudnék kint lenni mellette, amíg megépíti azt a komplex homokvárat, amiket mostanában szokott ...

Áronnal pedig ma ismét a védőnőnél jártunk. Kiskomám nem hízott valami sokat, konkrétan alig több, mint 10 dekát, nem is csoda, az influenzás időszak alatt nem evett jól, aztán meg a tejmennyiségen sem segített sokat a vírus. Ismét átvettük a hozzátáplálás lehetséges útjait, de annyiban maradtunk, mint legutóbb. A jövő hónapban orvos fogja megvizsgálni Áronomat.

Áron egyébként új utakra lépett, már nem csak kapaszkodásra használja a szekrényeket, hanem rájött, hogy odabenn mindenféle érdekes dolgok vannak ...

A vadasparkolás után pedig Ákos barátnőjéékhez voltunk hivatalosak egy spagettivacsorára. 

Hosszú és nehéz hét áll a hátunk mögött.

Az úgy kezdődött, hogy Áron múlt héten szombaton lebetegedett. Először csak azt hittük, hogy sima megfázás, kis nátha, kis láz, de hamar elmúlik. Aztán vasárnap már 39,6 C-t mértünk nála, úgyhogy egyértelművé vált, hogy nem lesz könnyű menet. Persze ez az érték a helyi eü személyzet szerint nem is magas ... Aztán hétfőn rajtam is kijött a kórság, a saját tüneteimből egyértelművé vált, hogy bizony influenzáról van szó, jól meg is bántam, hogy az elutazás előtti bokros teendőim közé nem erőszakoltam be a védőoltást. Szóval ekkorra már ketten voltunk lerobbanva, szegény Zacco ápolgatott bennünket, én évek óta (sőt) nem voltam ilyen beteg, általában nem szoktam beteg lenni úgy egyáltalán. A mélypont a szerda éjszaka volt, amikor a fejfájástól egyetlen percet sem tudtam aludni, pihentető alvás hijján a fejfájás is maradt, két gyerekkel - akik közül az egyik éppen lábadozik - kellett levezényelni a napot hármasban ... hát nem volt kis menet. Szerencsére Áron viszonylag hamar túljutott a betegség dandárján, most már csak nátha van, az sem erősen és én is kezdem összeszedni magamat.

Infralámpázás bébinapszemüvegben ...

Áron a hét második felében már hozta a szokásos formáját, a rengeteg játék helyett természetesen csak a vitaminos doboz az igazi.

A hét további hírei, hogy végre sikerült sínre tenni Ákos iskolai dolgait, holnap megyünk beiratni és mindenfélét adminisztrálni. És lebonyolította Zacco az autó regisztrációját is, svéd rendszám került a kocsira. 

Ákos szerencsére nem kapta el a kórságot, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy őt beoltattam, mielőtt indultunk. Ő nagyon sokat segített nekem, amikor hármasban voltunk, főleg Áron szórakoztatásában. Vali pedig Ákos oktatasának terhét vette le egész héten a vállamról, szkájpon keresztül mindennap érdekes feladatokkal szórakoztatta kiskomámat.

Ismét eltelt egy év, ami talán az egyik legjobb az eddigiek között, igazán nem panaszkodhatunk, mindenkinek teljesültek nagy vágyai. Remélem, hogy a 2009-es év legalább olyan jó lesz, mint a 2008-as volt ...

A szilveszter nagyjából hasonló keretek között zajlott, mint ahogy szokott, délután elruccantunk vásárolni, kifogytunk a karácsony előtt beszerzett élelmiszerek jelentős részéből. Ismét jól jött, hogy kisvárosban lakunk, na meg, hogy a svéd boltok többsége tudomást sem vesz az ünnepekről, legalábbis nyitvatartásilag, délután 5-kor még nyugodtan bemasírozhattunk az egyik helyi hiperbe, a zárásnak nyoma sem volt, sehol idegesen pakoló személyzet vagy üresen tátongó gondola. Mivel a szilvesztert mi hagyományosan otthonunkban töltük és jórészt evéssel, mindenféle extra finomságot is bepakoltunk a kosárba, Ákos is választhatott magának saját fenéknövelőt.  

Mivel itt Svédországban teljesen legálisan juthat bárki tüzijátékhoz, már a boltból hazafele jövet már több rakétát is láttunk felrobbanni, ami aztán egész este folytatódott. Szerencsére a petárda nem gyakori, sőt, talán nem is hallottam egyetlen hangosabb robbantást, ellenben egészen hajnalig néztük a környéken zajló magántüzijátékokat.

Áron napja természetesen a megszokott rendben zajlott, ő már este 8-kor az igazak álmát aludta, Ákosnak azonban megengedtük, hogy fennmaradjon akár éjfélig. Először ő ragaszkodott ahhoz, hogy csak 10-ig marad fenn, de amikor  indulni kellett volna a fürdőszoba felé, meggondolta magát. Az este jó részét a szkájp előtt töltötte, a nagyszülők nagy örömére. Én a konyhában dolgoztam az éjfélkor esedékes éves rendes virslizésünk kellékein, magos pogácsa és lencsesali volt a kísérő. A pezsgőről elfelejtkeztünk, ahhoz pár nappal előbb kellett volna ébrednünk, itt ugye a mezei boltokban nem lehet szeszt kapni (nem tudom pontosan, de valahogy 3 % felett), így aztán az itthoni készletekből kellett megoldanunk a koccintást. Tekintve, hogy én a szoptatás miatt - na meg egyébként - sem  iszom, nem volt ez nehéz ügy.

Éjfélkor a szkájpból a magyar himnusz szólt, a tévéből pedig valami táncos mulatság, itt úgy látszik, nem szokás himnusszal fogadni az új évet. Éjfél táján az addiginál is több rakétát löttek fel szomszédaink, így Ákos körbe szaladgált a lakásban, hogy a lehető legtöbb fényesőt láthassa. A virslis menet után Ákost elindítottuk az ágy fele, Áronnak viszont teljesen kipattant a szeme és innentől vagy másfél órán keresztül nem lehetett visszaaltatni, és utána is elég zaklatott volt, ki tudja miért, mert a tüzijátékok hangja a legkevésbé sem volt erős ...

A 2009-es év eddig nyugalomban telt, a megszokott hétvégi menetrend szerint, bár tegnap megejtettük az első látogatásunkat Lund plázájában, az én nagy örömömre, mivel Áronnak szüksége volt egy olyan sapkára, ami nem forog el a fején. Viszont ha már ott voltunk, még jó pár dologra szert tettünk. Például Ákos kapott egy papírrepülőkkel foglalkozó szakkönyvet, azóta mindent elborítottak a repülők és a papírfecnik.

Áron szintén lelkesedik Ákos szenvedélyéért, így kellő mennyiségű papírt tömhet a szájába és a szálló papírrepcsik is nagyon izgik. Róla egy alvós képet teszek most ide, így aludt tegnap, amikor már nagyon indultunk volna ...

Visszatértünk a dolgos hétköznapokba, két nap erejéig, aztán szerdától ismét öt nap négyesben, szerencsére az itteni munkavállalóknak nem kell eljátszaniuk, hogy december 31-én dolgoznak. Ami nekünk külön jó, mert a helyi munkajogi szabályok szerint apának még nincs szabadsága, azért bizony előre keményen meg kell dolgozni.

Szóval, ma napközben ismét hármasban voltunk Ákossal és Áronnal, ami úgy indult, hogy "itt hozom a fiatalembert" felkiáltással Ákos behajította mellém az ágyba Áront, aminek mondjuk örülnöm kellett volna, mert így fel sem kellett kelnem, de hát valamiért nem örülök túlságosan, hogy kikapkodja a kiságyból az öccsét. Ezzel együtt nagyon vidám napunk volt, Ákos ragaszkodott hozzá, hogy ma is tanuljunk, annyira lelkes volt, hogy még a nagymamával is hajlandó volt szkájpon mindenféle vicces és tanulságos feladatokat végrehajtani, ami nagy szó, mert általában csak szmájlikat szeret küldözgetni nagy mennyiségben.

Aztán nézett némi tévét ...

Ákos amúgy nem szokott tévét nézni, otthon gyakorlatilag soha, legfeljebb dvd-n valamit, de van, hogy hetekig semmit (ebben persze én vagyok a ludas, nem árultam el, hogy a csatornabővítésben a minimax is érintett volt). Itt viszont én szoktam neki bekapcsolni a svédek igen kiváló gyerekcsatornáját, leginkább azért, hogy szokja a nyelvet addig is, amíg nem jár iskolába, na meg adják a kétbalkezesek c. csehszlovák sorozatot, amit nem hoztunk ki, mert Ákos kifejezetten nem akarta (nem is tudom miért, hiszen a legnagyobb kedvenc). A gyerekcsatorna amúgy teljesen állami és semmi reklám nincs benne, ellenben mindenféle érdekes műsor, még én is szívesen nézem, néha rajzfilm van, néha bohóctréfák, de gyakran van például kézműves-műsor is.

Iskola ügyben továbbra sincs előrelépés, ahányszor elérek végre valakit, mindig tovább irányítanak valaki máshoz, januárban, ha beindulnak a dolgok, keményebben rá kell mozdulni a témára. 

Ákos saját kérésére helyezem el a következő képet a blogba, ragaszkodott az alábbi fotó elkészítéséhez és publikálásához. 

És persze volt sok-sok játék is ... Ennek kapcsán nagy események történtek, Anakin Skywalker beköltözött kertvárosi vityillójába hű szolgájával, R2D2-vel együtt. A garázsba azonban a starfighter nem fér be ...

Áron pedig a tanulást kihagyva kizárólag játszással töltötte a napot (némi evés és alvás megszakításokkal persze). A legkedvencebb játék továbbra is a papírszaggatás, -lengetés és -nyálazás

És még egy portré az édes kis elállófülümről ... (apa nem haragszik senkire a háttérben, csak a napsütés miatt fintorog)

Így karácsony másnapján már senkit sem untatnék azzal, hogy hogyan is telt a mai nap (semmittevéssel), viszont van néhány bejelenteni valóm, amivel adós vagyok. 

Először is, Áronom immáron három fogú lett, a második foga, a bal alsó egyes már vagy tíz napja kinn van, elég kínos ez nekem, hogy eleddig még említést sem tettem róla. Tegnap pedig kibukkant a jobb felső egyes is, úgyhogy hamarosan már valódi harapásra alkalmas felszereléssel fog rendelkezni kiskomám, hát ... khm ... nem tudom, hogy én ennek mennyire örüljek, amikor már fogak nélkül is eléggé rá bírt harapni a cicikre ... Viszont végre az almaszeletekkel is meg tud majd birkózni. Lehet, hogy ez már csak így lesz, átugorjuk nagyvonalúan a pempős korszakot. Áron ugyanis meglehetősen szívesen rágcsálja az almát szeletelt formában, tehát biztos, hogy az ízével semmi baja nincs, sőt. Úgyhogy mostanság úgy próbálunk egyről a kettőre jutni hozzátáplálás ügyben, hogy ő mind két kezébe kap egy almaszeletkét (héjastól, mivel anélkül nem kell neki, hát erre varrjon valaki gombot ...), én pedig közben az almareszelőn egy harmadik szeletet reszelgetek, ez felettébb szokott tetszeni Áronomnak, és közben néha - ha véletlenül eltátja a száját - belevarázsolok némi almapürét. Ha nem veszi észre, hogy nem az almaszeletekről, hanem a kanálról került a szájába az alma, akkor kifejezett élvezettel nyeli le, ha észreveszi, akkor a felét kitolja a nyelvével, a másik felét pedig szépen elszopogatja. Ma ezzel a módszerrel legalább 4-5 kanálnyi almával bírkózott meg kiskomám.

A másik bejelenteni valóm pedig, hogy Ákos született mérnök alkat, olyannyira, hogy az még az apját is kifejezetten meghökkentette. Történt ugyanis, hogy a családnak, de különösen nekünk elegünk lett abból, hogy Ákos a nagyszülőkkel való szkájpolás ürügyén kizárólag szmájliküldözgetést csinál, még pedig olyan mértékben, ami a csetelést is teljesen ellehetetlenítette, mindeközben pedig senkivel nem vált egyetlen szót sem, annyira lefoglalja őt a temérdek szmájli bevésése. Apa fogta magát és kikapcsolta a szkájpon a szmájliküldés és fogadás lehetőségét. Ákost ez persze rettenetesen felbosszantotta, óbégatott erősen, könyörgött, meg fenyegetőzött, de apa kemény volt és ellenállt. Egy idő múlva Ákosom már rendesen bepöccenve elhatározta, hogy ezt a beállítást ő bizony visszacsinálja. Na ja, mosolyogtunk össze apával a háta mögött, hát csak próbálkozzál édesem. Nos, Ákosnak körülbelül tíz percébe telt, de megtalálta, hogy hol kell és hogyan. Mondjuk apa elkövette azt a hibát, hogy Ákos a művelet egy részét láthatta, mert tudta, mit kell keresni. Ekkor már leesett az állunk, apa minden haragja elszállt és szívébe masszív büszkeség költözött (az ééén fijjam, ugye). De a döbbenetünk akkor lett teljes, amikor Ákos, hogy többet soha ne fordulhasson elő vele ez a szülői terror, szépen ledokumentálta magának a visszaállítás módját.

A rajzon a következő elérési útvonalat rögzítette Ákos: tools-options-az emoticonok jele- és hogy azt ki kell pipálni. Mert így ugye nem kell ismét kitalálni a hogyant. Apa annyira elképedt ezen a mérnöki hozzáálláson (ami amúgy a valódi mérnökök körében nem is annyira jellemző), hogy rögvest blogolni is kezdett ennek apropóján. (A blog angol nyelvű.)

Nos, tavaly ilyenkor a fél karomat odaadtam volna, ha valaki előrevetíti nekünk, hogy az idei szentesténk olyan jó lesz, mint amilyen lett. Mert az idei volt az eddigiek közül talán a legjobb. Nem csak azért, mert idén először van velünk Áron, akinek tavaly decemberben az életéért fohászkodtunk minden pillanatban, hanem azért is, mert valahogy az idén sikerült mindent nagyon jól szervezni. Mivel az idén nem dolgoztam, elmaradt a szokásos a_belemet_is_kiköpöm érzés, a karácsonyt megelőző időszakban én már csak az életemért szoktam küzdeni. A költözésnek köszönhetően minden karácsonyi ajándék beszerezve és becsomagolva utazott a kamionnal Lundba, nekem már csak a lakás díszítése és a sütés-főzés maradt. Az elmúlt hetekben megsütöttem vagy öt adag mézeskalácsot, bepótolva az elmúlt sok év elmaradásait, Ákossal formáztuk, díszítettük őket. Ákossal egyéb karácsonyfadíszeket is készítettünk egyébként, a mézeskalácsdíszek mellett.

Aztán, mivel bérelt lakásban lakunk, ahol másfél hónappal ezelőtt Zacco mindent kitakarított, nekem most csak kisebb volumenű takarítást kellett kiviteleznem, hogy meglegyen a kellő tisztaságfíling (bár őszintén, én otthon sosem pucolok télen ablakot, nem is értem, miért olyan fontos ez, amikor már 4-kor tök sötét van, csak a tüdőgyulladást biztosítanám magamnak, amennyire sok ablakunk van otthon). 

Így hát a karácsonyi felkészülés utolsó néhány napján a legnagyobb projektünk az volt, hogy jól bevásároltunk. Ez is kifejezetten kellemesre sikerült, kisvárosban vagyunk, ugye, itt aztán még három nappal karácsony előtt sem volt tömeg a hipermarketben. (Szoknom kell még a kisvárosi létet, ahányszor bevásárolni indulunk, mindig igyekszem úgy szervezni, hogy ne délután 5 és 7 óra között induljuk el, mert dugó lesz, meg sokan lesznek, erre eszembe jut, hogy ha tényleg sikerül a délutáni csúcsba belefutni, akkor az legfeljebb annyira lesz érezhető, hogy nem én leszek az egyetlen a piros lámpánál, hanem esetleg lesz ott másik kocsi ...)

Tegnapelőtt megsütöttem a süteményeket, a somlói előkészítve ment a hűtőbe rápihenni a másnapra, a vaníliás kifli pedig a szekrénybe, hogy meglephessem vele Ákost, akinek ez az egyik kedvence. Én amúgy a legkevésbé sem vagyok híve az egyszerre sokféle sütemény elkészítésének, szépen egymás után, amikor az egyik elfogy, jöhet a másik. Még így is meg vagyok zavarodva, hogy kétféle van, hogy melyikhez nyúljak, amikor édeset ennék ...

Tegnapra így már csak a vacsora elkészítése maradt, na meg valahogy meg kellett oldani Ákos és Áron távollétét, amíg az angyalkák meghozzák az ajánkékokat. Áron ezt megoldotta magának, úgyanis éppen 4 körül gondolta úgy, hogy ő alszik egyet, Ákos pedig apával görkorizni ment.

A vacsorát egyszerűre terveztem, ilyenkor ember legyen a talpán, aki képes egy gyereket három fogás erejéig az asztal mellett tartani, amikor az ajándékok már ott lapulnak a fa alatt ... A karácsonyfa dolog elég komoly fejtörés elé állított bennünket, eddig mindig igazi fenyőnk volt, de az idén Áron miatt inkább egy kicsike műfenyő mellett döntöttünk, amit felállítottunk a kredencre, így nem kell tartani attól, hogy magára rántja, továbbá nem kell félnünk, hogy Áron tűlevéllel kezdi meg a szilárd táplálék fogyasztását ... Meg kell mondanom, lehet, hogy állandó darab lesz ez a darabka műanyag, nagyon jól sikerült feldíszíteni, pedig alig hoztam magammal karácsonyfadíszt.

Mire Ákosomék visszaérkeztek a görkorizásból Áron éppen felébredt, így először ő fogyaszthatta el a karácsonyi vacsiját, aminek első fogása az egyik, második fogása a másik cici volt, desszertnek pedig kapott egy kis almát, szeletelve, nagy örömmel terítette be a padlót annak darabjaival. Mi pedig elköltöttük gyertyafény mellett a mi vacsoránkat, ami lazac volt és a már említett somlói, de hogy mennyire nehéz egy gyereket a fenekén tartani, azt az mutatja jól, hogy hiába készítettem Ákosnak külön szeszmentes somlói verziót, neki az már nem kellett, ellenben kb. 10 másodpercenként sürgetett bennünket, hogy együnk már és menjünk már ... A sürgetések közötti szünetben pedig találgatta, hogy vajon melyik lehet az ő ajándéka. Arra jutott, hogy valószínűleg a legnagyobb doboz lehet az övé (ebben egyébkén nem tévedett).

Mikor végre mi is a végére értünk a menüsornak, átvonultunk a nappaliba, ahol Áron azonnal nekiesett a csomagolásoknak, elsősorban a madzagok érdekelték kiskomámat.

Az ajándékbontáskor már teljesen feldobott Ákos hangosan kurjongatva konstatálta, hogy a Jézuska idén is nagyon beletrafált, csupa nagyon jó játékot hozott ...

Áron is örült az ajándékainak, bár ő leginkább a csomagolásról lehullott papírdarabok rágcsálásával volt elfoglalva. A csomagbontogatás amúgy neki nem volt túl vidám, a csomagolópapírok harsogó szakadásán többször is elsírta magát, így kénytelek voltunk a lassabb, de halkabb kibontást előnyben részesíteni ...

Ákos az ajándékok kibontása után zavarba jött, hogy most akkor melyikkel is kezdje a játszást, de végül eldöntötte  és a legkisebb dobozos legot kezdte el összeszerelni.

Áronom ma 8 hónapos. A múlt heti mérésnél frissebb adataim nincsenek, az alapján kiskomám 7 kiló és 70 centi múlt, ami egészen szép teljesítmény, tekintve, hogy továbbra is kizárólag anyatejet fogad el, eredeti csomagolásból. Mostanra a hozzátáplálás témakör kezd mindannyiunk idegeire menni, ő már a kanál látványára is nyíg, az etetőszékben sem túl boldog, az előkét kifejezetten utálja, mi pedig kifogytunk az ötletekből, most, hogy már a bolti kajákat is felvonultattuk, na meg a banán is megvolt, egészben és pürében is ... Persze kitartóak vagyunk, mindennap bepróbálkozunk valamivel, hátha.

Mozgásilag igen jól állunk, szó szerint, Áron ugye áll, néha már nem esik el azonnal, ha elengedi, amibe kapaszkodik, térdelni például egészen stabilan tud segítség nélkül is. Érdeklődik minden részlet iránt, főleg a porcicák és elejtett morzsák keltik fel az érdeklődését. Már jó barátok a gravitációval, kedvenc foglalatossága kaja közben (már amikor mi eszünk, ő pedig ott ül), hogy dobálja a játékait, amit Ákos pedig nagy vidáman visszaadja neki. A beszédben elérkeztünk a dejdejedej és tejtejtejej, valamint a bababmamamammmmppppppffff korszakhoz, én imádom hallgatni, ahogy nyomja a sódert.

Éjszakánként továbbra is kel enni, egyszer mindig, néha kétszer-háromszor is. És - nagy bánatomra - a náthás időszakban leszokott az ujjszopásról.

Hétvégén több izgalmas programot is intéztünk magunknak. Szombaton például mézeskalácssütős házibulit tartottunk, ahová meghívtuk Ákos három barátnőjét, akikkel közösen igen szép mézeskalácsokat készítettek.

Majd vasárnap sort kerítettünk Áron első útjára a bicikliülésben ... Kiskomám felettébb élvezte a műsort, bár az öltözéskor meglehetős ellenérzéseket mutatott a bukósisakkal kapcsolatban, de hát biciklizni csak abban, ugyi. Ákos görkorival követte apáékat ...

Egy vigyorgó biciklista ...

És úton a nagy csapat. Kb. húsz percet volt Áron az ülésben és csak skubizott, hogy mi minden van ebben a szép világban ...