lucilla viszontagságai

Hát, vannak napok, amiknek az elviseléséhez kötélidegek kellenek. Nos, most épp kettő ilyen van a hátam mögött.

Miután az elmúlt héten a telihold, vagy ki tudja mi miatt nem tudtam aludni, tegnap Ákos úgy döntött, hogy az éjszakának vége 7 (!) órakor. És hát, mivel buli volt délután, semmi esélyem nem volt arra, hogy segítsek magamon. Ennek ellenére túléltem, és bizakodva néztem a mai nap elé, hátha...

Hát nem. Mondjuk a délelőtt egész szépen zajlott, Ákos csak fél kilenckor vetett véget az éjszakának, és apával leléceltek játszóterezni, ezalatt én egész jól felébredtem. De hát hazafele a bicikliülésben beájul a kölkök, és miközben megpróbáltam lefektetni, frankón felébredt. És egész délután nem volt hajlandó elaludni. Gondoltuk, talán nem is akkora baj, hiszen legfeljebb lefektetjük korábban, és holnap reggel akkor jól ébred. Nos hát, a dolog azért nem volt ilyen egyszerű, hiszen Ákos azért jó három órákat durmol délutánonként általában, és ennek hiánya a kedélyén nagy nyomott hagyott. Vagy óbégatott, vagy valami nagyon durva rongálást vagy hajmeresztést végzett, például jól széjjeltörte az előszobatükröt (igaz, tegnap már megrepedt), meg felmászott a két méter magas és kifejezetten ingatag létrára, és nem volt hajlandó lejönni, vagy széjjelkente a kaját, és más nyalánkságok...És hát bőgött, hol hisztisen, hol keservesen, de vigasztalhatatlanul...

Most már alszik, szerencsére, de azért már nem vagyok optimista. Pedig úgy néz ki, van munkám. Így hát, az utolsó gyesen töltött hét elé nézek. De jó lenne jól tölteni...

Ma Eu-s megemlékezés helyett egy szimpla biciklis biciklis városligeti játszóterezést intéztünk. És mivel már van vagy 2 hete, hogy fotókat publikáltam, hát íme:

itt épp romantikus sétát lejt Ákosom:

itt mászik felfele, mint egy profi hegymászó:

itt meg almát eszik, ropog a foga alatt:)))

A mai nap a dögrovásé volt, legalábbis ami engem illet. Merthogy mindenféle testi bajokkal kinlódom, ezért a nap nagy részében hason csúsztam....Aztán egy délutáni alvás helyrerakott kicsit. Amire igencsak nagy szükség volt, hiszen ma ismét én voltam a soros a nagyilátogatásban. El is mentünk, Ákost is vittük, hogy legyen mivel motíválnunk a nagyit, hogy végre felkeljen. Sikerült is, bár nem elsőre, mert hogy szerinte ő nem tud, de nem is szabad felkelnie. Aztán mondtam neki, hogy akár egészen közelről megcsodálhatná a dédunokáját. Erre sikerült megingatni. Egy nővér segítségével kiszedtük az ágyból és kiültettük a legközelebbi székre, ahol kemény 10 percig kinn is ült, és láthatólag nagyon örült Ákosnak. Persze nagyon elfáradt, így visszafeküdt, mi meg jót sétáltunk a Korányi kertjében, ami ilyenkor pazar. Ákos nagyon élvezte, hogy végre gátlástalanul szaladgálhat, lépcsőzhet, és talált egy telefonfülkét magának, amit széltében-hosszában ki is próbált. Aztán volt nagy hiszti, amikor beleraktuk a kocsiba....

Később pedig leruccantunk a Duna-partra, ahol megcsodáltuk az Eu-s relíkviákat, és jót fagyiztunk. Ez már egy majdnem nyári nap volt.

Végre ismét érzem, hogy élek. Tegnap a nagyinál voltunk, levették a lélegeztetőgépről. Sokkal jobban néz ki. Talán elkezd enni is, akkor hamar kiengedik. Remélem.

Ma pedig kiélveztük ennek a tavaszi napnak minden napsugarát. Ákos a bölcsiben, én a padon: így telt a délelőtt. Aztán gondoltunk egyet, és levágtáztunk a Károlyi kertbe. Ott ilyenkor (bár, ha jól belegondolok, ott mindig) nagyon szép. Virágoznak a gesztenyefák, meg a tulipánok, és a környék összes gyereke szülőstől ott van. Még Kiszel Tünde is, az ő édes Donatellájával. Mondjuk azt a rúzst, amit magára kent...hát, nemtom, mennyit kéne nekem azért fizetni, hogy magamra kenjem.

Ákos viszont tudomást sem vett az ilyen dolgokról, ő kölcsönbevett motorjával felfedezte az egész parkot. És rákapott a homokozás ízére, ennek köszönhetően én legalább 10 kemény percet tudtam olvasni a homokozó szélén. Aztán köveket szórtunk, meg hintáztunk, meg ilyen jellegű mulatságokban volt részünk. De jó is ez. Ma hálát adtam az égnek, hogy még nincs munkám. Mert akkor egy frankó irodában ülhettem volna ehelyett.

Ismét itt egy hétvége, és hogy, hogy nem megint rossz idő van. Ma reggel el szerettem volna Ákost vinni egy kisebb játszótéri mulatságba, még fel is kelten hajnali 8 órakor, erre elered az eső. Mit ér így a mártíromság???

Viszont Stahl Judit néni iránymutatásával remek tortát sikerült összedobni. Nagy tetszést aratot. Apukámnak ugyanis nevenapja van ma. Na, mi volt a menű? Persze, hogy rántott hús.

Este pedig hangverseny.

Onnan lehet tudni csalhatatlanul, hogy tavasz van, hogy reggel, amikor a pasim rámnyitotta az erkélyajtót, és szépen úgy is hagyta, nem kezdtem el vele üvölteni teli torokból, hogy azonnal csukjad beeeee!!!. Hanem hagytam. És én, azaz Lucilla, teljesen magamtól eljutottam odáig, hogy lekapcsoljam a fűtést. A pasi rendesen meglepődött, ilyen cselekedetet a legmerészebb álmában sem nézett volna ki belőlem.

Ákos is nagyon élvezte a mai napot, már messziről kurjongatott a bölcsi felé, mert látta, hogy a kölkök kinn vannak, és hát ugye sok-sok bicikli meg más járgány volt az udvaron. Be sem mentünk az udvarra, már ki kellett venni, hátra sem nézett, hanem hamar elvegyült a tömegben.... Volt azért balhé is, mert egyrészt nem hajlandó aludni az utóbbi napokban délután, ami azért nem járja, továbbá nem hallgat a NEM felszólításra, pedig szokott. Hát kikeltem magamból, amire ő is...és így jól elvoltunk.

Én meg jót futottam a semmiért, mert hát ott nem volt a valami, amit szerettem volna, maga a hely is nagy csalódás volt, de ilyen szép időben ez nem tudta elvenni a jó kedvemet. Ahogy az sem, hogy sikerült bőrig áznom, amikor a Korányiba mentem a Nagyit látogatni. Pedig nem ez az első eset, de ma kifejezetten látszott, hogy az esőnek eltökélt szándéka engen jól eláztatni, ugyanis a Király utcától egészen Budakesziig követett, hogy aztán teljes gőzre kapcsolva jól megfuttasson, mert ugyanis nem vittem esernyőt. Igaz, elhatároztam, hogy veszek végre egyet, de olyan jól elállt, hogy aztán meggondoltam magam....

De közben a Nagyi rosszul lett (délelőtt volt egy kis összetűzésük Anyuval, de hogy kinek van igaza, hát nemtom), átvitték az intenzívre. Remélem, hamar kikerül onnan. Ez azért el tudta rontani a jókedvemet.

Nos hát, az elmúlt hét munkaszempontból az abszolút kiábrándulásé volt. A bíróságon épp, hogy csak a szemembe nem röhögtek, az álomállásom pedig álom marad, hiába voltam egészen biztos abban, hogy az enyém lesz, nem lett. Talán nem is baj. Mert elbizakodott lennék, ha ilyen könnyen megúsznám az álláskeresést jogászként és anyaként. Úgyhogy most előről kezdem a keresést. De azért vannak jó oldalak is: először is befejezhetem a varrótanfolyamot, másodszor maradhatok anya és elvállalhatok más munkákat is. Persze pénteken nem voltam ennyire optimista...

Aztán meg nagygyűlésen voltam Szegeden a hétvégen, jó volt kimozdulni. Ilyen is kell néha.

 A hétvégén vidéken húsvétoltunk, és Ákos szokásához híven egész nap kinn lógott (na jó, nem lógott, mert meg nem állt meg másodpercre sem:)), még esőben is, nem lehetett becibálni. (Azt azért mondanom sem kell, azt hiszem, hogy én mélységesen visszaéltem a nagyik rajongásával és én a fűtött szobából követtem a kinti eseményeket...

Már az utazás elég jól sikerült, mivel a húgom is velünk utazott, így én nyugodtan hajthattam álomra a szemem. Ákos egész úton jól viselte magát, szépen elücsörgött az autósülésben, kiolvasta a könyveit, és szemezett az utasokkal. Az egyik középkorú hölggyet teljesen az ujja köré csavarintotta, annyira huncut mosolyokat, na meg csókokat küldözgetett felé, aztán, amikor megérkeztünk, és kiengedtem az ülésből odaszaladt, és egy csókot nyomott a néni arcára. Mondhatnám, hogy érdek nélkül, de nem így esett, ugyanis a nénike rögvest egy csokinyuszival hálálta meg a szórakoztatást.

Na akkor, először is a sóskaevés közvetlenül a termelőnél:

...és, mivel húsvét,akkor tojás, és ha tojás, akkor legyen csoki:

Tudom, tudom, már több, mint egy hete nem írtam....Sűrű időszakot élünk épp megfele.

Ami az állásinterjút illeti, azt úgy néz ki, sikerült elbénázni, annyira-de-annyira látszott rajtam, hogy nem akarom az állást, hogy nem is kaptam meg. Igaz, nem szóltak vissza, de a múlt keddre igérték a döntést. Mondjuk ezek után, hogy nem bírják felemelni a telefont, még annyira sem szeretnék ott dolgozni.

Közben pedig más lehetőségek is felmerültek, sokkal jobb paraméterekkel. Tulajdonképpen, ha nem akarnék annyira bíró lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy álomállás, de most egyelőre nem mondhatok többet. Majd a hét közepén talán megtudom, mi is lesz velem.

Továbbá szintén az elmúlt hét fontos eseménye, hogy Ákos 7 hónap megfeszített várólistán levés után végre felvételt nyert a közeli bölcsödébe. Engem annyira lesokkolt a hír, hogy átbőgtem egy délutánt, hiszen annyira szép, kiforrott életünk van így, hogy 2 éves, amit nagyon fogok sajnálni. De hát ennek a pillanatnak előbb-utóbb el kellett jönnie. Ma volt amúgy az első napunk. Rögtönk a kinti játékba csöppentünk, amit Ákos felettébb élvezett, különösen, hogy az udvar tele volt mindenféle járgányokkal. Gyakorlatilag a két óra alatt, amíg ott voltunk, egyszer tartott igényt anyai szolgálataimra, amikor is beszorult a bicikli kereke. Kipróbáltuk a bölcsi kosztot is, azt nem mondhatnám, hogy kitörő lelkesedést aratott, de evett belőle és utána almát is. A gondozónő szerint az sem általános, hogy első nap egy kölök önszántából leülne az asztalhoz. Az én első benyomásaim kifejezetten pozitívak, a bölcsiről magáról is és különösen a gondozónőkről.

A hét másik nagy eseménye volt, korántsem ilyen vidám természetesen, hogy 30 éves lettem, ennek kapcsán közös merengésre invitáltam néhány barátot. Így hát a szombatomat takarítással és főzéssel töltöttem, ami tulajdonképp méltó megemlékezés a mögöttem álló dolgos évekről (no, ha ez anyukám véletlenül olvassa, valószínűleg leesik a székről, annyira röhög). De az este viszonylag jól sikerült, bár naphoz méltó melankólikus hangulat eluralkodott a végén a társaságon.

Szerdán viszont Ákos lesz 2 éves, és ez sokkal vidámabb dolog!