Ma nagyon jó napunk volt. Mindenekelőtt nagyon jókat ettünk, például többek között dióslinzeren gerbaud fagyit, kis pálinkával megbolondított eperrel (Ákos persze a szűz verziót kapta). Aztán volt játszótér, meg volt barátnős tali is. Annyira belejöttünk, hogy gáz-nem-gáz, de 10 után értünk haza, Ákosnak nem kellett kétszer mondani, hogy mars az ágyba.
A játszótér megunhatatlan...
...vagánykodunk...
Az édes élet jegyében koktélokat iszogattunk az esti hűvös levegőről tudomást sem véve...
Nos, a mai nap végre eleget tettem vizsgakötelezettségemnek. Sok energiát belefektetni ugyi nem volt időm, így a minősítés nem a legjobb, de kit érdekel, most egy évig nem kell tanulnom, csak passzióból. Bár az azért kicsit megrémített, hogy még ilyen vicces követelmény elsajátítása is milyen nehezemre esett, leginkább az akaraterőm teljes hiánya döbbentett meg, nem tudom, hogy jövőre a szakvizsgára készülés hogy fog menni, ott ugyi az anyag a mostaninak sokszoros hatványa.
Aztán délután Ákossal elmentünk szandált venni. Először persze nem akart jönni, közölte, hogy inkább játszótérre menne, amit én is támogatnék, ha lenne olyan szandálja Ákosnak, amiből nem lóg ki a lábaujja (amit mondjuk meg kell zabálni, főleg, hogy amikor rácsodálkozom a kilógó ujjra, közli velem, hogy az valójában csiga!). Aztán persze annyira belejött, hogy ő maga választotta ki (na persze az általam jóváhagyott választékból) a szandált, és próba után le sem vette, abban csattogott velem. Aztán jól bevásároltunk, ez is annyira jól ment, két éve el sem hittem, hogy eljön az a pillanat, amikor be lehet Ákossal menni egy csábításokkal teli boltba, anélkül, hogy úton-útfélen hisztirohamok legyenek. Ákos édes türelmesen tolta a bevásárlókocsit mindenhová utánam, bár néha meg kellett állni, amikor piros lámpát kaptunk.
Mielőtt kimentünk tegnap a reptérre, beszélgettem Ákossal. Mondtam neki, hogy akkor most beszállunk a kocsiba, kimegyünk a repülőtérre, és ott lesz apa. Erre Ákos: és akkor apa hazajön? És akkor itt lesz velünk a Baross utcában? És akkor nem megy el? ....Azt hiszem, eléggé hiányzott neki az apja az elmúlt két hétben. (Nekem persze nem különben.) Aztán amikor hazaérkeztünk, immár hármasban, közölte is az apjával: ne repülj el többet!
Csütörtökön levágtam Ákos haját. Az eredményről sokat elmond, hogy amikor pénteken kiskomám beszaladt a csoportterembe, kedvenc barátja, egy bizonyos Attila nevezetű kiskópé, nagy szemekkel rámeredt Ákosra és az mondta: ÚÚÚÚristeeen!
(Megjegyzés: szerintem azért ennyire nem lett gázos.)
Ákos ma játszani hívott: felszólított, hogy vásároljak nála egy járművet. Azt mondta, hogy választhatok a tréler és a nagy piros autó között. Húúú, mondom, melyiket is válasszam...hát, mondom, legyen a tréler. Neee...ne azt, a piros autót! De Ákos, mondom neki, azt mondtad, választhatok...nekem a tréler kell. Nem, anya, a piros autót kérd! Jó, akkor legyen a piros. Akkor a pirosat választottad?-kérdezte ártatlan képpel kiskomám.
Hát ma, ahogy várható volt, nem volt valami könnyű napunk. Bár Ákosom reggel könnyen ébredt: kipattant a szeme és közölte, hogy ő most egy tigris, de nincs harapós foga, csak olyan foga van neki, ami a kekszes túrókrémet megeszi...és már csattogott is ki a konyhába reggelizni. Aztán az öltözés-rohanás-öltözés is jól ment. Én persze szokás szerint elkéstem, de amúgy jól ment a nap, bár unatkozni ma sem sikerült. Persze, hogy fél 5-kor vált égető sürgőssé egy anyag módosítása, nem volt mit tennem, mint kb. 10 perc alatt megírni és leadni, aztán futólépésben vágtáztam a bölcsöde felé. Fél 6 előtt ott voltam, persze akkor Ákos már egyedül, felöltöztetve várt az egyik kedvenc dadusával. Ekkor már láttam rajta, hogy nincs túl jó hangulatban, de azért megpróbáltam rávenni, hogy jöjjön velem a Mr. Spockos talira, gondoltam, pár percre azért beugrunk, továbbá reméltem, hogy nem ő lesz az egyedüli gyerek. Persze közölte, hogy ő haza akar menni és játszani, de felcsillantottam neki, hogy megnézhetjük az új villamosmegállót, így hajlandó volt velem eljönni a végállomásig. Ott persze elkezdett óbégatni, keserves krokodílkönnyekkel, hogy akkor ő nem is tudja, hol van a végállomás (kb. 10 méterre tőlünk...), és egyébként is brühühűűűű. Legugoltam mellé, próbáltam megvigasztalni azzal, hogy ne aggódjon, én tudom hol van, és vissza fogunk találni...Nagysokára megnyugodott. Közben kérdezgettem, hogy aludt-e az oviban, azt mondta igen, kérdeztem, hogy ki mellett aludt, erre elmesélte, hogy a kanapén aludt, és nem aludt mellette senki, és ő az Attila mellett szeretett volna aludni, de nem volt már ott hely....Ezzel együtt azt gondolom, nem aludt, mert a találkozón teljesen szokatlan módon csendben ült az ölemben, előbb nézelődött, aztán szépen elaludt, pedig nem is volt késő, ilyen nem fordult elő kb. egy éves kora óta...Így viszont én jól kibeszélgethettem magam, aztán felébresztettem és hazajöttünk.
Itthon persze kezdődött előről a műsor, nem akart belemászni a fürdőszobába, és elkezdett óbégatni, ültünk a kád szélén, ő hatalmas könnyes szemekkel közölte velem, hogy rossz vagyok, és brühühűűű, így továbbra is belémkapaszkodva sírt, üvöltött, majd amikor már a belső indulat elfogyott, folytatta erőlködve, mert olyan könnyen azért nem adja meg magát, aztán egyszercsak elhallgatott. Kérdeztem tőle, hogy akkor most jobban érzi-e magát, közölte, hogy igen. És elkezdett villamosost játszani: brrrrrr-cccsrrrr-sssssssss-kéremvigyázzanakazajtókzáródnak-ssssssss. Mondtam neki, hogy akkor fürödjünk, erre ő: jó, de előbb megy egy kört a villamossal. Ennyiben maradtunk. Ezután helyre állt a világbéke.
Mostanság az esti mesét a búvár zsebkönyvek sorozat Pókok és skorpikók c. örökbecsűjéből kell szolgáltatnom. Kiskomám áhítattal hallgatta ma este is a kaszáspókok részletes leírását. Én közben csendben szidalmazom az én édes férjemuramat, aki Ákosomat erre rászoktatta, én ugyanis pókokkal fogok álmodni. És az nekem cseppet sem lesz kellemes.
Első balatoni hétvége, legalábbis ami engem illet, Ákos már egy hete nyomta vidéken, igazság szerint nekem még ilyen nagyonjó időben is elég volt ez a két nap. Ákos nagyon boldog volt, amikor meglátott bennünket, majd szétvetette az izgalom...szokás szerint rohangált, mint pók a falon, de aztán hozzámbújt és közölte: nagggyon szeretlek, anya! A kedvenc kockásfülűnyúl-jelmez február óta állandó viselet, legyen szó akár reggeliről, akár alvásról...
...Ákosom a strandon...az arcán néhány új seb/kékfolt, az utóbbi hónapokban nem volt olyan időszak, amikor ne lett volna valami folytonossági hiány a képén kiskomámnak....
...és bátor belga barátosnék, akik bizony nem riadtak meg a jégtábláktól, és belemerítkeztek a Balaton vizébe....
Én még vasárnap délután lemostam a kocsit. Na ez a művelet épp annyi időt vett igénybe, mint ameddig szépen tündökölhettünk vele, az autópályán hazafele ugyanis jókis záporba kerültünk. Ez van...
A mai napunk is igencsak jó volt. Ma is tettünk egy kísérletet szandálvásárlásra, ismét sikertelenül, de kit érdekel, amikor minden időjósi beijesztés ellenére nagyon-nagyon tavasz volt. Így hát a sikertelen shopping-túra után kivonultunk a vadiúj játszótérre és ott töltöttük a délutánt. Még apa is csatlakozott hozzánk, volt nagy öröm...
A mai napon a játszótér kettes számú blokkja került górcső alá, és meg kell, hogy mondjam, kitűnően vizsgázott ez a részleg is. Télen, amikor a munkállatok kezdődtek, nem hittünk benne, hogy valóban használható játszótér fog épülni, korábban láttunk elég rossz példát. Nem mondom, itt is követtek el hibákat, hiszen miért is van egy darab palántás-virágos földdarab két játszótérfél között, melyik két-három-négyéves fog kerülőúton szaladgálni, és vajon mikor unják meg a szülők a fegyelmezést, mert elkerítve nincs. De ennyi még belefér. Mindenesetre az is nyilvánvaló, hogy hihetetlen igény volt erre a játszóra, mindennap zsúfolásig tele van.
Ákos újabb figurákat is kipróbált a csúszdán...
....végigmászott az összes mászható részen....
Majd a más ügyességet megmozgató játékok felé vette az irányt. Ezt a játékot amúgy Stockholmban láttam először, akkor Ákos még a részek görgetésében lelte örömét, most viszont már ki is rakta a kirakót (pedig nem könnyű). Ilyen a jó játék, minden korosztálynak tud élményt nyújtani. Na nem mondom, hogy nincs inkompatibilitás a "generációk" között, Ákos már éppen kirakott egy képet (összesen háromfélét lehet), amikor egy totyogó kétéves odacsattogott és elkezdte tekergetni az elemeket.... Ugyanitt történt, hogy egy szintén kétéves azzal lepte meg Ákost, hogy miközben ő a kép kirakásával volt elfoglalva, a hátára lapátolt egy adag homokot. Láttam Ákos arcán, hogy elfutotta a méreg, hátra fordult, és igen méltatlankodó hangon közölte a tipegővel: ZZZZaccomer Ákos vaggggyok! Meg kell mondjam, ez hatott, a kiskrampó nem próbálkozott újabb adag homokkal...azért meg kellett tudnia, kivel van dolga.
És még egy jópofa játék, olyan mint azok a régi játékok, amiben a bohócok szeme helyén lukak voltak, és azokba kellett beleegyensúlyozni a fémgolyócskákat, na ez olyan, csak nagyobban, két karral kell billegtetni egy tányért, amin a golyók futnak. Nos, itt még van mit fejlődni, még nekem sem sikerült egy golyót sem célba juttatni.
Miután jól kijátszottuk magunkat, hazamentünk, és befaltuk apa kiváló pizzáját. Előtte azért volt némi vitánk Ákossal, aki szerint nem kell fürödni homokos-koszosan, de végülis némi rábeszélés után belemászott a kádban. Most pedig az igazak álmát alussza kockásfülűnyúl-jelmezben. Milyen jó is a tavasz, és milyen jó is egy négyéves a családban.
Fantasztikusan jó napunk volt ma Ákossal. A főnökség jóvoltában ma itthon voltunk, így hát gondoltam, elintézünk pár dolgot. Így hát reggel felkerekedtünk, és elmentünk az egészséges rendelésre, hogy Ákos megkaphassa a kullancos agyhártyagyulladás elleni védőoltás második körét. Persze odafele nem volt oda az ötlettől, próbálkozott is azzal, hogy menjünk inkább egyből a múzeumba, de végülis zokszó nélkül bejött a rendelőbe. A oltást ismét egyetlen nyikk nélkül viselte, volt némi vizsgálat is, na meg méreckedés, Ákos a 104 cm-hez 16,5 kg, ami egészen tökéletes méret egy négyéves számára. Mivel nagyon megdícsértem a helytállásáért, a nap hátralévő részében teljesen váratlanul mondogatta, hogy én egy igazi hőőőős vagyok, ugye anya, az vagyok! Hát, helyeseltem, mivel a megállapítás fedi a valóságot.
Aztán továbbindultunk, mivel a múzeum előttre még szandálvásárlást terveztem be. Bár az eső csöpögött, Ákos közlekedésmániájára tekintettel minden kísértés ellenére tömegközlekedéssel mentünk, Ákos végig szórakoztatta az utazóközönséget beszólásaival, na meg azzal, hogy mindig átvette a vezetőbácsitól a járgány irányítását. Közben beavatott engem a járgánytipológiai kutatásainak legújabb fejleményeibe, hogy ugyi a piros metró az nem piros, ha az ajtaja kék, a narancsságra ajtajú, de zöld fogozkodójú metró szintén egy külön kasztja a metróknak. Így hát elvágtáztunk a MoM parkba, ahol több alkalmas cipő is volt, de vagy nem a méretében, vagy piros volt (na azt azért mégse), vagy megfizethetetlen áron volt. Viszont kapott Ákos egy bob the builder-es papucsot, amit aztán véres kardként hurcolt keresztül a városon, mindenkinek megmutatva azt. A MoM parkban még beiktattunk egy uzsonnaszünetet, én kávéztam, Ákos villámgyorsan lenyomott egy fél répás sütit, majd a játékautó felé vette az irányt, ahol is fél órán keresztül igen jól elszórakoztatta magát. Csak azért volt hajlandó kiszállni, mert megpedzettem neki, hogy bezár a múzeum. Szerencsére az eső időközben elállt, így azért kényelmesebb volt.
Így hát ismét továbbálltunk, ezúttal a múzeum irányába, földalattival mentünk, a Széchenyi fürdő megálló után még egy jót sétáltunk a Városligetben, így eső után a frissen kilombosodott fákkal pazar kis kirándulás volt. Így néz ki Ákosom, amikor nem kíván fényképészkedni...Merugye, ha ő nem lát, akkor nyilván én, na meg a fényképező sem őt.
A múzeumba persze jó későn értünk oda, majdnem zárásra, épp csak egy utolsó terepasztalos bulit tudtunk végignézni, de ez is hatalmas élmény volt kiskomámnak, kurjongatva futott fel s alá.
Innentől már nem rohantunk sehová, így Ákos által kiválasztott trolival közelítettük a belvárost. Aztán átszálltunk a kilencesre, aminek a megállójában már tetőfokára hágott a hangulat közöttünk, dőltünk a röhögéstől (Ákos kedvenc mondókája az egykettőháromnégyöt, nagymama harisnyát köt, senem kicsi, senem nagy, ez a gyerek kimarad, na most azzal szoktam rávenni, hogy elkántálja nekem, hogy elkezdem mondani, de hiábásan, mondjuk egy három nyolc....nagymama zoknit köt, erre ő nevet és közli, hogy neeeem, nem úúúúgy vaaaan, és már mondja is. Na ma a buszmegállóban ezt a kört lefutottuk vagy húszszor, és mivel tudta, hogy csak húzom, hatalmasakat kacagott, na meg én is). Itthon pedig ledőltem a hiradó elé, ő odabújt hozzám, egyszer meg csak azt látom, hogy horpaszt a drága...ilyen hónapok óta nem volt.
Meg kell mondjam, jó kor ez a négyéves kor. Bár lehet, hogy csak egy jó időszakban vagyunk, de Ákossal az élet most egyáltalán nem küzdelmes, sokkal inkább vidám. Ákos könnyen kezelhető, kedves, édes, humoros és szinte mindennap meglep bennünket valami okossággal is.
