lucilla viszontagságai

Nos, ez is elérkezett egyszer, saját autónkkal utaztunk el családi hétvégére. Azért a tanulópénzt rendesen megfizettük, utunk nem épp a szervezettség és összeszedettség iskolapéldájaként fog bevonulni a történelembe, sokkal inkább a Murphy paradigma élő példájaként....

Szóval, Zacco immáron 15 éve érettségizett, ennek alkalmából összegyűlt az osztálya és mulatságot tartottak. Pénteken szépen a terv szerint már 3 órakor az autóban ültünk és araszolgattunk a Könyves Kálmán krt forgatagában kifele, mivel - és talán a nap egyetlen igazán jó döntéseként - úgy gondoltuk, hogy a 6-os-M0-ás vonalon térünk az M7-re, így kikerüljük a nagy forgalmat Budaörs irányába. Így is tettünk, viszonylag hamar rákeveredtünk a 7-esre én közben a manuálból kerestem ki Zacconak a kocsi működésének különböző ismérveit, ám közben Ákos elkezdett hányni, továbbá azt is konstatáltuk, hogy nincs autópálya matricánk, holott nagyon kéne, hogy legyen. Emlékeimben úgy szerepelt, hogy az M7-es kivezető szakaszán egymást érik a benzinkutak, ahol hozzájuthatunk eme nélkülözhetetlen ragacshoz, ám hiába kerestünk, sehol semmi...Közben Ákos szépen öklendezgetett a hátsó ülésen, így úgy döntöttük, hogy Érdnél kimegyünk az autópályáról, és rendezzük mindkét ügyet. Mázlinkra rögvest leltünk is egy kutat, ahol megálltunk, én gyorsan beszaladtam matricáért, közben Zacco Ákost átöltöztette, megitatta, megnyugtatta. Visszaültünk a kocsiba, visszakavartunk az autópályára, és nekilódultunk. Ám Ákos ismét hányni kezdett, úgyhogy gyorsan megálltunk egy pihenőhelyen, újabb ruhacsere, törölgetés. Gondoltuk, egy kicsit akkor pihenünk. Ákos hamar teljes gőzzel üzemelt, és gyorsan volánhoz is ült, és őrült hepin minden gombot megnyomott (azt hiszem, ez lehetett az oka, hogy apa az út egy részét reflektorral tette meg...):

Aztán ismét útnak indultunk, én már rutinosan hátraültem Ákos mellé, így a következő hányásoknál sikerült megúszni az újabb átöltözéseket, így viszonylag könnyedén eljutottunk Kaposvárra. Ákos anyukámékhoz ment, mi pedig Valiékhoz. Másnap szépen felöltöztünk és elsétáltunk az osztálytalálkozó délelőtti, családos összeröffenésére. Igazi tavaszi idő volt, és virágillat mindenütt.

Szerencsére nagyon sok gyerek érkezett, így Ákos egy másodpercre sem unatkozott. Volt benti játék...

....és kinti játék, mivel pazar idő volt.

Délután pedig ki kellett próbálni az új járgányt:

...nagyon vagány bicajos fiam van nekem (a sapka ilyetén hordását egy bölcsis kollégától tanulta kiskomám)

Itt tegnap vízsugarak voltak! Hova tűntek???

Egy percre sem áll meg ez a gyerek:

Bim-baaaaaaammmm:

Ákos születésnapi ajándékként mindkét nagyszülőtől biciklit kapott. Nos, igen, ez az én diplomáciai csődöm, teljes kudarc volt az ajándékügyi egyeztetés...Remélem, legalább annyi előnye lesz a dolognak, hogy könnyebb lesz minden nyaraláshelyszínre biciklit szervezni.

Először is egy kis műszaki ellenőrzés a papával:

Aztán a gyakorlati teszt:

Hazafele az út sokkal jobban ment, hiába, ha az ember minden eshetőségre felkészül, nem történik semmi. Ákos hányás nélkül, kifejezetten türelmesen abszolválta az utat, igaz folyton ezt hallottuk a hátsó ülésről: apaaaaaa....anyaaaaaaa!!!

Ahogy az időjárás változik, úgy változik kis forgószelem kedélye. Ma például kengyelfutó gyalogkakukként töltötte a napját a bölcsödében. Ahogy beléptem a bölcsibe, láttam, ahogy elszalad mellettem, mint valami csík, utána a gondozónénivel, aki próbálta utolérni, közben elhadarta, hogy Ákos egész nap ezt csinálta, és egyébként sem aludt egy szemhúnyásnyit sem délután...Jó, mondtam, már éjjel sem aludt től sokat, ám látva őt, ahogy fel s alá rohangált, erősen elkapott a gyanú, hogy hiperaktív gyerekem van, akit addig sem lehet megállítani, amíg ráadom a cipőt. Abban a fél óraban annyit mozgott kiskomám, amíg hazaértünk, hogy a nézésében elfáradtam, hol páros lábbal ugrált, hol alig bírtam követni, úgy szaladt, hol meg forgott körbe, mint valami minirinlispíl.

Hazatérve ugyanezt folytatta, nekem közben az idegeim cafatokban lógtak, végig attól féltem, hogy kirántja magát a kezemből, és kiszalad az utcára, miközben ő ezt őrült szórakoztatónak látta és röhögött hozzá...A lakás előtt már teljesen kijöttem a sodromból, és elég erélyesen parancsoltam be a gyereket a lakásba, miután háromszor futottam utána a folyosón, amitől amúgy is folyton pánikolok, hogy felmászik nekem a korlátra. Erre persze megilletődve állt, azon gondolkodva, hogy akkor most még jobban felhúzza az agyamat, vagy inkább bőgjön...az előbbi mellett döntött és folytatta az ámokfutást, immár lakáson belül. Aztán gondoltam vacsorázzunk gyorsan, aztán fürdés, alvás, de Ákos addig feszegette a gyerekzáras csokoládés szekrényt, amíg be tudott nyúlni és kiszedett egy nagyobb darab csokit, erre én persze elvettem tőle, mondván, hogy majd vacsora után...erre elszabadult a pokol és örjöngésbe kezdett kiskomám. Közben ajánlgattam neki a kompromisszumokat, hogy elég, ha gyümölcsöt eszik, vagy csak tejet iszik, végig kitartott azon álláspontja mellett, hogy ő csokit fog vacsorázni. Már a végén megkérdeztem, hogy ezt akkor most csak azért, hogy örjönghessen egy kicsit? Igen, jött a válasz, és ezzel akkor mind a ketten elégedettek voltunk. Én szépen megvártam a cirkusz végét, ami hamar jött, és nekiláttunk vacsorázni. Végülis nem kapott csokit, nem kérte, így gyors fürdés, fogmosás, estimese után most alszik, remélem, holnap jobb kedéllyel ébred.

Ákos három éves!

Hihetetlenül gyorsan eltelt ez a három év, és van abban valami, amit Libby Purves ír, hogy körülbelül három év kell ahhoz, hogy némi valódi értelem csillanjon meg gyermekünk szemében. Ákos üvöltő kis csomagocskából együttműködő gyerek lett, akivel már meg lehet beszélni a dolgokat.

Ma - miközben értelmetlen értekezleteken ültem hosszasan - újraéltem a három évvel ezelőtti napot, azt, hogy milyen hihetetlenül boldog voltam, hogy ott lehetek a szülőszobán, nem csak utána, miután Ákos kibújt, hanem már vajúdás közben is repestem, hogy dejódejódejó...Felrémlett, hogy ott ültem egy padon a szülőszoba előtt, az orvosok az aznapi országgyűlési választások eredményét találgatták, én pedig épp átellenben ültem ahhoz képest, ahol a szülés előtt nem egészen egy évvel zokogva figyeltem a szülőszoba eseményeit, mert az én gyerekem akkor nem születhetett meg...És így visszanézve különösen boldog voltam, hogy mégis megtörténik a csoda velem is, hogy én is ott lehetek egy szülőszobán vajudás közben...és tényleg nagyon-nagyon boldog voltam. Hát még amikor Ákos kibújt, ahogy kell, időt sem hagyva holmi aggodalomra, időt sem hagyva apjának, hogy beérjen a kórházba...Kibújt üdén-frissen, 10/10-es apgarral, mintha nem is egy szűk résen küzdötte volna át magát...azóta is ilyen kedélyes, nyugodt kölök, aki mindig döbbenetesen jól veszi az akadályokat.

És lett egy éves:

Majd kettő:

És a mai napon éppen egy-kettő-három éves:

Egész nap arról fecsegett, hogy neki most születésnapja van, és ő most egy-kettő-három (az ujjain leszámolva természtesen) éves, és kap tortát. Kapott még egy orvosi táskát is, azóta ő a "doktornéni", és már mindenkit - beleértve saját magát is - megvizsgált.

Örömmel tájékoztatok mindenkit, akik hosszú évek óta nyüstölnek bennünket, hogy vegyünk már egy autót: MEGVAN!!! Gyönyörű szép, nagyon kényelmes, hiper meg szuper.

Ákosnak már tegnap beígértem, hogy vezetheti a kocsit, persze szigorúan álló helyzetben, így hát volt egy kiadós óbégatás, amikor közöltem vele, hogy be kell ülnie az autósülésbe (amit sikerül a bababolt szakértő kollégájának jóvoltából hibátlanul rögzítenem), mert hogy ő vezetni akar, hiába mondtuk neki, hogy előbb el kell menni valami nyugodt helyre, hogy odaülhessen az első ülésre, mert ugye városban, meg menetközben soha...

Végülis beletörődött, de azért még indulás elött jól megnyomta az ablaklehúzó gombot a kis huncut...Viszont nagyon boldog volt kiskomám, amikor végre kormánykereket kaphatott a keze közé, és hát mennyi gomb...mindent kipróbált...remélem, semmi fontosat nem állított el, és még holnap is menni fog a kocsi.

Hepibörszdééééjtúmíííí.

Nem épp dicső évforduló ez a mai, egy bizonyos kor után már nem ünnepel olyan hangosan az ember lánya. Azért jó kis nap volt ez a mai, pláne mivel jó idő volt. Először is nagyjából 11-kor másztam ki az ágyból. Igaz, felébredni már korábban fel kellett, Ákos már jóval korábban véget vetett az éjszakának, és ha ő nem alszik, hát akkor mi sem...Azért a jeles napra tekitettel nagyon jófej módra eljátszogatott egyedül, és nem igényel közvetlen asszisztanciát, és csak 5 percenként bújt be mellém az ágyba a takaró alá a zseblámpával, hogy jól kivilágítson odabenn. Aztán, miután nagy keservesen kimásztunk az ágyból, elhatároztuk, hogy ünneplés gyanánt elcsattogunk az olasz fagyizóba, ám előbb még megkaptam ajándékomat is, ami telitalálat (igaz, erős sugallatra, de mégis). Jót fagyiztunk, Ákos a teljes étlapot kirakta a trikójára (kijöttem a gyakorlatból, nem vittem váltásruhát), aztán volt kis szaladgálás a nemzeti gödörnél, aztán útba ejtettük a Vörösmarty teret is, ahol még ott volt a tavaszi kirakodóvásár, meg zene-bona is volt. Végre kipróbáltuk a tökipompos lacipecsenyét is. Ezután pedig jóllakva, jól kifáradva otthonunkba megtértünk.

A tavasz csalhatatlan jele, hogy Zacco nekiesett a növényzetnek, és át- meg ki- meg szét- meg összeültette őket.

Ákossal ma trolibuszoztunk hazafelé a bölcsiből. Na, nem mintha messze laknánk, a trolival gyakorlatilag csak körbeutazzuk a háztömböt, de mit csináljak, ha ez a nap fénypontja. Ma is így volt, Ákos a legelső ülésre bevetette magát olyan vehemenciával, hogy azonnal felkelt onnan az addig ott ülő férfiember, mert Őfelsége Ákombákom oda méltóztatott ülni. Innentől a buszvezető mozdulatait nézte kiskomám és kommentálta hangosan, na meg láthatatlan gombokat nyomogatott a kapaszkodón, hogy becsukja az ajtót, berregett is hozzá. Aztán a végállomáson leszálltunk, és ahogy az lenni szokott, szépen megállt a troli mellett, hogy megvárja, amíg a vezetőbácsi bezárja az ajtót, hogy ezt is berregéssel kommentálhassa. Ám a vezetőbácsi kedves csak kiszállt a troliból, és rágyújtott, esze ágában sem volt bezárni az ajtót. Erre Ákos:

- Bezárod az ajtót? Az ajtóót bezáááróód?? - mindezt olyan hangsúllyal, hogy be kell szarni...

- Most nem zárom be az ajtót! - mondta lakónikusan.

- Jaaaaaa! Akkor nyitva hagyhatod az ajtót! - hagyta jóvá Őméltósága. És már ment is tovább fontos dolgai felé.

Azért adtunk a hagyománynak kicsit, a fiúk elmentek locsolni a szomszédságba, így hát piros tojásokkal tértek haza. Ákos édesen szavalta a zölerdőbenjártam-ot. (Közben apa meg tanult egy másikat: Zacco vagyok, igen laza, locsoljak vagy menjek haza?)

Ákos viszont egészen megdöbbentően jól ismeri a számokat. Ma mentünk a játszótérre a 9-es busszal, ő pedig olvasta le a kijelzőn megjelenő számokat (9:18) kilenc, pöttyös (sic!), egyes, nyolcas...azt hittem, menten megzabálom.

Ákos, amikor meglátta a nyuszi által itt hagyott kosárkát, nagyon belelkesült, és - bár még csak hajnali 7 óra volt (ami az óraátállítás miatt érzetre erősen 6 óra) - elég nagy hangerővel csörtetett át hozzánk, hogy: miessz???

A napunk további része nem volt épp felemelő, Ákos hisztigombóc volt, ráadaásul felvette azt az idegesítő szokást, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor morog, mint egy kutya...Délelőtt például, mikor megtagadtuk tőle az újabb egy kiló csokoládé elfogyasztását, mondván, hogy az majd ebéd után lesz esedékes, örjöngésbe kezdett, vigasztalhatatlanul óbégatott szokatlanul hosszan. Mi apával szépen vártuk a vihar elcsendesedését, egyszer csak látjuk, hogy a kölök szépen játszik, de azért közben óbégató hangokat ad ki, nehogy már azt higyjük, hogy ő akkor most megbékélt.